Steve Lukather elbűvölte az A38 közönségét. Pár órányi tömény zenei élvezetben volt része annak, aki beszuszukálta magát a hajó aljába. Igen, még a rendezők is megdöbbentek, hogy mekkora érdeklődés támadt az előadás napján a nagy öreg, Steve Lukather kedd esti koncertje iránt. Olyannyira, hogy ¾ 8-kor fel kellett hívni a mestert, hogy kicsit csúsztassa el a kezdést, mert még tömött sorokban várakozott a lelkes nép, miközben 1 darab jegy nem maradt a kasszában, úgyhogy úgy kellett kocsival hozatni még 🙂
Mi szerencsések voltunk, az utolsó 3 jegy birtokában felmentünk a teraszra, hogy a várakozást hideg sörrel tegyük kellemesebbé. Úgy elbeszélgettük az időt, hogy az első számról le is maradtunk, de ami a nagyobb baj volt, a terem annyira megtelt, hogy képtelenség volt még a tér felééig is eljutni, úgyhogy a színpadból semmit nem láttunk. De nem is ez volt a lényeg, mert bár Steve bácsi roppant sármos úriember, elsősorban mégsem a szépségéért szeretjük J
Az első dolog, ami nagyon megütötte a fülünket, a zseniális hangzás volt, amit egyrészt a jó hangosításnak, másrészt a hangszerek vérprofi kezelésének köszönhettünk. Szinte hallatszott, hogy mindegyik zenész szerelmes a hangszerébe, dédelgeti, becézgeti és ennek fejében kicsalhatja belőle a leggyönyörűbb hangokat, amiket emberi fül elképzelhet.
Be kell valljam, Lukather Toto-n kívüli zenéjében abszolút nem vagyok otthon, de ettől függetlenül (vagy tán épp ezért) teljesen szétolvadtam a gyönyörűségtől, amiben részem volt a koncerten. Olyan eklektikus zenefolyamba kerültem, amire álmomban sem számítottam. Egymás után jöttek a hol rockosabb, hol jazzesebb számok, csak kapkodtuk a fejünket és gyakorlatilag Lukather minden húrpendítésétől a hideg futkározott a hátunkon – persze a gyönyörűségtől. Tudtam én, hogy az ember zseniális, és azt is tudtam, hogy minden bizonnyal hasonló kvalitású zenészekkel veszi körül magát, de az a stílusgazdagság és virtuozitás, amit Lukatherék mutattak, valami elképesztő volt. És példaértékű, ahogy a mi szent őrültünk teret engedett a többieknek is, hogy nyugodtan kiélhessék magukat egy-egy fenomenális, tökéletes szólóban.
A zenét leginkább instrumentális jazzrock számok uralták – ez valószínűleg Lukather kisebb betegségének volt köszönhető, mert többek szerint teljesen más műsort adtak, mint pl. Madridban. Úgy láttam, senki sem bánta 🙂 Tehát Steve nem sokat énekelt kedd este, de amikor igen, hát… egy hajszálnyival talán rekedtebben, de betegség ide vagy oda, ugyanúgy elvarázsolt, mint máskor.
Ahogy a hirtelen felindulásból elkövetett hajnali fórum-hozzászólásban is írtam, számomra a csúcspont az egyik instrumentális számnál jött el. Ez egy teljesen, megkérdőjelezhetetlenül jazz nóta volt, mértani pontosságú vad ritmusokkal, összhangzattanban nem teljesen járatlannak is elképzelhetetlen harmóniákkal, és minderre kaptunk egy szívből jövő, hamisítatlan rock gitárszólót. Ütött. Nem kicsit. Előzőleg egy elképesztő hosszú, szintén instrumentális dalra olvadoztunk, ami varázslatos változatossággal csapongott a legeltérőbb stílusok között. A legdominánsabb itt is a jazz és a rock volt, de belecsempésztek egészen funkys elemeket, elbóklásztak a swing felé is, néhol pedig már a legfinomabb freejazz őrjített meg.
Egy idő után muszáj volt kimenni, mert nem bírtuk a tömeget és a hőséget, ám a bejáratnál, ha egy csöppet halkabban is, de ugyanúgy lehetett élvezni a zenét, miközben alkalmunk nyílt némi beszélgetésre is. Egy csodálatosan elvadult – szintén instrumentális – szám közepén egy leányzó benyögte, hogy véget lehetne már vetni a dobszólónak, merthogy csak csörömpölés… na a tekinteteket, amiket kapott, nem lehet leírni J
A koncert végeztével hosszú-hosszú perceken keresztül csak hömpölygött kifele az emberáradat. Néhány végsőkig elszánt zenész maradt odabent a színpadnál, hát mi is bementünk, reménykedve, hogy előbukkannak a tagok némi traccsolásra, fotózkodásra, de 15-20 perc után fel kellett adni, miután megkaptuk az infót, hogy Steve nincs jól és fáradt is, ő semmiképp nem jön ki. Egyes olvasatában ez azt jelentette, hogy Steve már nem szomjas J Mindenesetre odakint még lehetett néhány szót váltani a dobos és a bőgős sráccal, akik roppant profi módon, nagyon közvetlenül, kedvesen és türelmesen, mosolyogva tűrték a rajongókat.
Attól függetlenül, hogy a repertoárban egyetlen Toto nóta sem szerepelt, amit pedig nagyon szerettem volna, mégsem éreztem egy csepp csalódottságot sem. A zenei tudás legmagasabb fokával találkozhattunk és az elhangzott dalok egy csodálatos ember lelkéből adtak nekünk néhány darabot. Fantasztikus élmény volt ez, és nagyon remélem, hogy hamarosan valamilyen felállásban megint eljön hozzánk Steve Lukather, a zene mágusa, hogy újra és újra elvarázsoljon bennünket.