Van egy ősi szanszkrit bölcsesség, mely a következőképpen hangzik: „Tony minden egyes hang kipengetésével magasabbra emeli a szintet, és ahhoz, hogy ezt felfogd, alpinistának kell lenned.” „Badumm tss!!!” Úgy látszik, az idei ősz a gitármágusok szezonja Budapesten. A lavinát Axel Rudi Pell fergeteges koncertje nyitotta, és ezúttal a stafétabotot Tony MacAlpine ultragitáros vette át, majd eztán hátra van még egy Vinnie Moore koncert, illetve egy Andy Timmons féle gitár workshop is. Tehát bátran állíthatjuk, izgalmasnak ígérkezik a szezon.

Anno Tony MacAlpine-t is elérte a drága 80-as években totálisan kimaxolt, „shreddelésben” gazdag gitárcentrikus zenei áradat, amely napjainkban reneszánszát éli. Eddigi életművében, de leginkább a korai lemezein – mint például az Edge Of Insanity-n, vagy a Maximum Security lemezen – rettenetesen jól ötvözi a neoklasszikus elemeket az akkori riffcentrikus heavy zenék stílusjegyeivel, ráadásul egyéb zenei projektjeiben is megőrizte jó szokását, lásd: Ring Of Fire, Mark Boals.
Tony egyébként kvalifikált zongora-és hegedűművész, aki az idei turnét inkább a fúziósabb jellegű tekervényes műveknek, illetve a nem rég kiadott „Death Of Roses” lemeznek szenteli, részben emiatt is egy kicsit ambivalens érzésekkel érkeztem-távoztam.

A csütörtök esti légyottnak – nem meglepően – a Dürer 041-es terme adott helyszínt. Tulajdonképpen ehhez a rétegzenéhez szerintem zenésznek kell lenni (Lásd a közönség soraiban: Alapi István, Tátrai Tibor – GIGA RESPECT), hogy némi élvezetet találjunk benne, ezért fölösleges is lett volna egy nagytermes bulit leszervezni, nem lett volna több ember. Azonban a középső teremben gyakorlatilag teltház volt már a support Levi Fantasy koncertje alatt is.

Aki járt esetleg Michael Angelo Batio bulikon az utóbbi pár évben, ott (is) találkozhatott Csiszér Levente (ex-Cool Head Klan, ex-Kárpátia) szólóprojektjével. Érdekes, mekkora a zsánerbeli kontraszt az imént felsorolt exbandák és jelenlegi zenei irányvonala között, hiszen a gitármester már jó néhány éve az epikusabb, fantasy-s elemekkel megspékelt instrumentális zenéket részesíti előnyben, bár hallgatván eddigi anyagait, elég nehezen tudom bekategorizálni. Itt bizony a tűzokádó sárkánymetáltól a Gyűrűk Urán keresztül a Végtelen Történeten át Yngwie Malmsteen-ig mindent megkapunk.

A bő 40 perces programot jó volt végre teljes felállásban látni, tudni illik, Levi hosszú ideig Borbély Gábor basszusgitárossal, illetve egy pofás kis programozott gépdobbal kiegészülve űzte a rockot, viszont most Csík István (Exotic) személyében végre kapott egy kis életet a zene, így szerintem sokkal élvezhetőbb lett a zenekar soundja.

Rafináltan megkomponált dalok, lelkiismeretes és profi zenélés, ám ez a fajta zene egy idő után nekem eszméletlen fárasztó tud lenni, és ezt a véleményemet sajnos a MacAlpine bulira is rá kell aggassam.

A szokásos 20 perc átállás után az ekkorra már fullra megtelt teremben elsötétültek a fények, és a halk intro alatt mindenki néma csendben várta a Stu Hamm, Borlai Gergő és MacAlpine mesterből összeálló triumvirátust, akik kisvártatva ki is ballagtak a színpadra.
Megmondom őszintén, első benyomásra olyannak tűnt az egész bagázs, mint, akiket büntetésből fél napra beparancsoltak a tanulószobára, mert felgyújtották a második emeleti rötyit a gimiben.
Utóbbi kijelentésemért ezúton is bocsánatot kérek a tagoktól, hiszen sosem tudni, kivel mi történik egy turnén, ám ettől én még így éreztem.

A közönség szégyenlős örömrobajjal köszöntötte a muzsikusokat, akik szépen nyugodtan felkapták kis hangszereiket, majd nekiláttak hallójárataink másfél óráig tartó, vazelint nélkülöző széjjelszexualizálásának.

Tony már a szett elején sziporkázott zongora és gitártudásával, de Stu és Gergő is igazán figyelemre méltó ritmusszekciót alkotott.
Ennek ellenére furán hatott a koncert első fél órája, mert alig láttam egy mosolyt vagy valami konkrétabb, zenekari egységre utaló jelet. Úgy látszik, az instrumentális prog zenében mindenki a maga kis burkolt világának rabja.
Azért a buli közepe felé már kibontakozott a jó hangulat. Tony néha konferált, máskor meg a színpad elejéhez sétált némi gitárszóló fitogtatás és egy kis pózolás erejéig, ám ezen kívül nem túlozta el a közönséggel való kontaktálást.

Humor, illetve lazaság szempontjából Stu vitte a prímet az őrült nagypapát idéző fizimiskájával, kockás halászgatyájával, na meg beteges gitározásával. Az egyik szóló-blokkjában még egy Beatles nóta (legalább is azt hiszem) alapmotívumait is felhasználta, melyből egy igen elvont, de minőségi hangszeres mágiát művelt.

Stu mellett kötelességem megemlíteni Borlai Gergő zsenialitását. Évek óta követem a magyar doboslegenda munkásságát, és mindig rá kell jönnöm, hogy ez a csávó nem ember. Az a precizitás és könnyedség, ahogy zenél, az valami egészen elképesztő. A jó ideje Barcelonában élő verőemberünk méltó utódja Tony előző dobosának, a többek között Angrából ismert Aquiles Priesternek.
Gergő a lájtos swing-től a blast beat-ig mindent felhasznál, hogy utána kozmikus erővel a földbe döngölje a fejedet olyan szinten, hogy azt még meg is köszönöd neki.

Volt ezen a koncerten minden, mi szem-szájnak ingere: basszusszóló; zongoraszóló; dobszóló; páratlanok; #holazegyhaver???; meg amit akartok. Kőkemény muzsikálás, veretés, csapatás Tony MacAlpine módra.

Nem volt ezzel a koncerttel semmi baj, csak én például elviseltem volna egy kicsit több T.M. „slágert” a neoklasszik érából, ahol szerintem kicsit élvezhetőbb, követhetőbb dalok voltak, ám ezúttal inkább a fúziósabb, borultabb témákra került sor. Mondom, nincs ezzel gond. Lehet, hogy csak az én hülyeségem.
Őszinte leszek, nem is nagyon emlékszem a dalokra, mert az egész buli egy hatalmas progzenei massza volt, azonban arra emlékszem, ami nem volt, haha. Kihagyni egy Tears Of Saharát vagy egy Key To The City-t….hát nem is tudom. Kár.
Viccet félretéve, akadt pár emlékezetes pillanat is, mint például a kezdő nóta Shundor Prithibi, vagy a full beteg Day by Dey, illetve a blues-os hangulatú, ám mégis inkább neoklasszik jellegű No Place In Time.

Alapjában véve kellemes kis űrlényprog koncert volt ez, és remélem, látjuk még őket.

Beszámoló: Bütch