Ahogy fél nyolc táján a Városligetben bóklásztam a tavaszt idézően kellemes novemberi estében, csodálkoztam, hogy nem látok nemhogy rockerforma, de szinte semmilyen embertömeget özönleni a PeCsa irányába. Szerda este ide vagy oda, az ember gyanútlan lánya azt hinné, hogy a Lordi neve százakat, akár ezreket vonz bármely koncertterembe. Sajnos nem így történt, pedig a rémségesre maszkírozott és hihetetlen jelmezekbe bújtatott zenészek igencsak kitettek magukért.

De kezdjük a legelején.

IMG_5521Az első vendégzenekar, a Sister Sin – minimális közönség előtt – fél nyolc tájban kezdte meg félórás műsorát. 19.40-re azért összegyűlt úgy 100-150 ember, akik becsülettel buzdították a női szemmel is elképesztően csinos és szexi énekesnővel felálló svéd, “old-school metal”-t játszó zenekart. A zene felvezetésnek kimondottan jól esett – persze ez nyilván szubjektív, mint egy ilyen beszámolóban szinte minden -, ámbár Liv rekedtes hangjából a színpad előterében vajmi keveset lehetett hallani. Egyesek szerint ez nem is volt baj… Színpadi látvány tekintetében az énekesnő nem csupán lélegzetelállító megjelenésével tarolt: az is kiderült, hogy egy két lábon járó – mit járó, rohanó! – kis energiabomba, és bármilyen headbang-versenyen jó eséllyel pályázhatna előkelő helyezésre, ugyanakkor Benton basszeros és Jimmy gitáros némi fejrázástól eltekintve elég statikus jelenség volt. A műsorban a saját számok között helyet kapott egy Motörhead nóta is, a Make My Day, no itt azért már a srácok is aktivizálták magukat és jöttek-mentek egy kicsit.

Szűkre szabott ideje lejártával a Sister Sin gyorsan elhagyta a színpadot, és nagyjából félórányi szünet után következett az este második fellépője, a progresszív elemekkel fűszerezett goth-power metalt játszó olasz The Dogma.

IMG_5762A szerda esti koncertre beugró dobossal érkező olaszoktól, vendégzenekari mivoltuktól függetlenül erőteljes, ha nem is fejlevivős produkcióra számítottam a felvételek alapján. Zeneileg nagyjából meg is kaptam, amit vártam, bár éppen a The Dogma zenéjének magasztos ízét nyújtó szimfonikus háttér és néhol templomi jellegű kórus szólt elég halványan. Viszont Daniele Santori éneklése egyértelműen kiábrándító élményként ért. Hangja erélytelenül és szinte folyamatosan hamiskásan szólt, vagy legalábbis a határmezsgyén mozgott, ami nyilvánvalóan többeket kellemetlenül érintett, ugyanis az egész este alatt a The Dogma fellépése közben volt a legnagyobb a népsűrűség a dohányzóban. Hogy esetleg kisebb betegség okozta-e a frontemberként egyébként kiválóan teljesítő Daniele visszafogott és messze nem tökéletes hangbeli teljesítményét, vagy éppenséggel a felvételeken a technika vívmányainak köszönhetően hallhatunk minőségi éneklést, talán örökre rejtély marad. Pedig a dalok nagyon jók, a zenészek is remekül játszottak, úgyhogy a hangerőtől eltekintve hatalmas élmény lehetett volna a koncert, ahol a korábbi lemezekről is hallhattunk dalokat, például a 2007-es A Good Day To Die-ról az In The Name Of Rock-ot, vagy az első, eleddig talán legjobban sikerült Black Roses albumról a Wicked Angelst, illetve a címadó nótát, mely – ha emlékeim nem csalnak meg teljesen – záródalként szerepelt ezen a szerda estén.

IMG_5806Az olasz csapat levonulását követően az előzőnél jóval hosszabb, majd’ egy órás szünet következett, aminek a színpad előtti – tömegnek sajnos továbbra sem nevezhető, mintegy 4-500 fős – csoportosulás méretét meghazudtolóan öblös hangot is adott az időről-időre felzúgó ütemes Lordi! Lordi! kiáltozással. Erőfeszítésük eredményeként tíz óra után pár perccel végleg elsötétült szinte minden, életre keltek a színpadi fények és előkerültek az elképzelhető legszeretetreméltóbb, zenélő szörnyek. Az egyetlen negatívumot gyorsan le szeretném tudni: bár a hangzás minőségi szempontból – nekem – a nézőteret többször is bejárva mindenhol teljesen jó volt, a hangerőből bőven jöhetett volna még. Talán én vagyok süket, vagy mohó, de nekem egy rockkoncert igenis legyen hangos, aIMG_6829míg valaki zenél a színpadon, én ne akarjak és ne tudjak beszélgetni a nézőtéren… Viszont innentől minden más fantasztikus volt. Mr. Lordi rögtön az első nóta után elnyerte a hallgatóság szimpátiáját, ugyanis gyönyörűen mondta magyarul a közönség ovációjára: “Köszönöm”. De nem állt meg ennyinél: gyakorlatilag minden szám után magyarul mondott köszönetet, sőt, még egy szépen kivitelezett “Jó estét” is elhangzott. Nem tudom, ki mire számított, de az biztos, hogy IMG_6329legfeljebb kellemesen csalódhatott bárki is. A szörnyek, Mr. Lordival az élen jöttek-mentek, teljesen belakták a színpadot, nyüzsgő, folyton lüktető, izgalmas életet varázsolva a közönség szemei elé. Helyenként vérfürdőt imitáló, horrorisztikus közjátékok (pl. egy bébi legyilkolása, megevése, kivégzés, ilyesmik) zajlottak egy-egy számközti szünetben, amiket persze senki nem vett komolyan, viszont remek körítésként szolgáltak a szörnyűséges jelmezekhez, maszkokhoz. A vadonat új album, a Babez For Breakfast címadó dala után hol régebbi számokat hallhatott a nagyérdemű,  mint például – a teljesség igénye nélkül – Who’s Your Daddy, It Snows In Hell, Blood Red Sandman, Devil Is A Loser, hol pedig, természetesen, az új lemezből kaptunk ízelítőt bőséggel – elvégre lemezbemutató turnén van a Lordi. Szólt hát többek közt a Loud And Loaded, a This Is Heavy Metal, a Nonstop Nite és a Granny’s Gone Crazy is. Aztán durván 2 órányi zenélés, színpadi hentelés, zenélés, tűzköpés és zenélés után úgy ért véget a mulatság, hogy talán elmondhatjuk: valamivel többet kaptunk, mint a szentpétervári sorstársak, ugyanis utolsó előttiként a talán legismertebb, Eurovíziós Dalfesztivál-győztes dalát játszotta a Lordi, a Hard Rock Hallelujah-t, melyet aztán már csak a Would You Love A Monsterman követett.

Az viszont teljes meglepetésként ért, hogy a két legnagyobb – vagy legalább az utolsó – durranást nem ráadásként játszotta a zenekar. Így most egymás közt elárulom, hogy igen, én voltam az az őrült, aki az utolsó néhány szám alatt lázasan rohangált a sorok közt és próbált minél több embernek megtanítani egy kétszavas finn kifejezést – mint utóbb kiderült, szervezetlenül és épp ezért sikertelenül. Az volt a terv, hogy ha már Mr. Lordi ilyen gálánsan magyarul mond nekünk folyamatosan köszönetet, cserébe mi finnül kiáltsuk: szeretünk titeket! Bár az igyekezet megvolt és az emberek is lelkesen fogadták a kezdeményezést, a siker elmaradt, ezért itt és most írásban szeretném pótolni: Lordi, me rakastamme täite! Rakastamme täite!

IMG_6627Aki még nem járt Lordi koncerten, annak nincs összehasonlítási alapja, így én sem tudom megítélni, hogy más fellépésekhez képest miként muzsikált szerda este a zenekar, de annyi biztos, hogy nagyon jól éreztem magam. Természetesen az egészet más szemszögből is meg lehet közelíteni, hiszen a Lordi zenéje valóban nem különösebben kifinomult vagy összetett, nem tartalmaz mélyértelmű mondanivalót, mégis, egyszerű felépítésével, fülbemászó dallamaival, elsöprő lendületével könnyen belopja magát annak a szívébe, aki nyitott rá. A gondosan megtervezett látványvilágra, zenélésen kívüli színpadi jelenetekre is ráhúzhatják egyesek, hogy bohóckodás. Mondom, mindezt meg lehet tenni – de fölösleges. A Lordi két órányi tömény, felhőtlen, önfeledt szórakozást nyújtott, és ez több, mint amit sok előadó elmondhat magáról.

A fotókért hálás köszönet Savafannak!
www.a-cslp.hu