Az este számomra a kaliforniai Beastmaker-rel kezdődött. Zenéjük azt a hullámot követi, amit pl az Uncle Acid & the Deadbeats is, azaz a jelenkorba próbálja injektálni a 70-es évek stoner-es, doom-os világát. Ez többé-kevésbé sikerült is. Az egyetlen probléma a kb 40 perces bulival az volt, hogy a dalok nem sokban tértek el egymástól. Mind 3-4 perc körül mozgott, és felépítésükben sok azonosság volt. Így kissé egyhangú érzetet adott az egész, viszont a három amerikai ettől függetlenül szépen beélte a színpadot. Ez egy nagy plusz volt, de összességében azért érződött, hogy a többség nem miattunk volt ott.

A hajszálpontos menetrendbetartás meglepett, de persze kielégítő is volt. Szóval ennek következtében pontban 21:45-kor felcsendült – a hangpróba okán harmadjára is – a Bright Light the Morning. A fényjátékból tudni lehetett, hogy ez már éles, így hát megkezdődött az utazás a Seven Thunders Roar szárnyain. Pár perc után elkönyvelhető volt egy hatalmas tanulság: ez a zene sokkal brutálisabban hat élőben, mint lemezről hallgatva. Nem azt mondom, hogy ég és föld a kettő közti különbség, de egy merőben más hangulat (elvonatkoztatva a koncertélmény részétől). Magyarul sokkal izmosabb ez a stoner-nek bélyegzett dolog szemtől szemben. Ennek köszönhetően a közönség már az első pillanatoktól fogva úgy őrjöngött, mintha egy death metal buli zúzdájában lettünk volna. Ha kijelenteném, hogy sokkolt az élmény, túloznék… de hogy meglepett, annyi biztos.

Őszintén megvallva nem tartom magamnak egy nagy stoner arcnak, alig tudnék megnevezni 10-nél több bandát, de a Stoned Jesus valami olyasmire képes, ami bőven túlmegy a zenei kategóriák határain, így már az évekkel ezelőtti első hallgatáskor is éreztem, hogy ez valami más – több. Ha lecsekkolod a videóik nézettségét, általában százezres, de néha milliós számmal is szembesülhetsz, ez pedig nyilván nem véletlen. Olyat varázsolnak a zenéjükbe, ami saját, egyedi. Ez főként a dallamosságban, az énekelhetőségben, valamint a lassú, és gyors tempók váltakozásaiban, az azok közti átkötések egyedülállóságában nyilvánul meg. Senkit sem érdekel, hogy ukránok: lásd, egy kaliforniai banda volt az előzenekaruk. Mint sok, a metalt képviselő szájából elhangzott már, itt nem számít, ki honnan jött, milyen háttere van – itt a zenéről szól minden. És ha a zene jó, akkor aztán szárnyalhatunk. Márpedig a Stoned Jesus zenéje több, mint jó.

Mint írtam, a Seven Thunders Roar című album volt terítéken, annak 5. évfordulója alkalmából. Annyit buheráltak csak a sorrenddel, hogy a Stormy Monday-t, ami eredetileg az utolsó dal az albumon, felhozták másodiknak, így a kultikussá érett I’m the Mountain lett az album élő verziójának befejezése. Méghozzá milyen befejezése… Kétségtelen, hogy ez a dal a banda legismertebb darabja, és mint az elején írtam, az élő megszólalás miatt úgy pofán vág, hogy csak nézel. Megjártam már nem kevés extrém metalba kategorizált koncertet, de a legtöbbön közel sem volt olyan pokol-elszabadulás, mint itt, ezalatt a dal alatt. Volt itt minden a bodysurftől kezdve a többezres fesztiválok vérre menő moshpitjéig. Elképesztő hangulat uralkodott, amit a bandatagok éppúgy élveztek, mint mi. Az elején még lazább, füstfelhőket eregető elszállós, valódi stoner mentalitás ekkorra már átcsapott a 3 hangszer szerelemgyermekének világmegváltó menetelésébe, és ezen a ponton nem volt visszaút, megpecsételődött az este fergeteges mivolta.

Az album befejeztével egy percre levonult a banda a színpadról, de a visszatapsolás is olyan követelődző volt, hogy hamar vissza is tértek, és lejátszottak még nekünk egy régebbi, és egy újabb dalt. Majd hirtelen vége lett, és egy kézfogás a basszerossal velem is tudatta az életre szóló tanulságot: az élőzene egy egészen más világ, ami számtalan olyan élmény lehetőségét rejti, mely lemezt hallgatva nem létező.

Magyarul: JÁRJATOK KONCERTRE, MERT JÓ!

VTX