Semmi másra nem vágyhat az ember, amikor egy télbe iktatott kis “nyaralás” után több órát repül haza hajnalban, mintsem hogy jól kialudja magát, mielőtt újra visszaül a munka monoton mókuskerekébe. Kivéve, ha aznap este mikor leszállt a géppel Budapesten, itt játszik a világ egyik legőrültebb és legzseniálisabb zenésze. Akkor nincs olyan, hogy pihenés, igenis menni kell. Így volt ez most is. Hajnalban landoltunk Lisszabonból jövet, este pedig irány a Barba Negra, hiszen a legendás kanadai (fél)isten, Devin Townsend látogatott kis hazánkba. Nem is akármilyen társasággal, mert mind a norvég Leprous, mind az amerikai Between The Buried And Me neve jól cseng, és már önmagában is megérné rá pénzt áldozni. Így hármasban pedig egyenesen az év egyik progresszív főnyereménye. Nem volt hát vitás, hogy fáradtság ide vagy oda, menni kell.
Sajnos a norvég csapatot sikerült lekésni, így róluk nem nagyon tudok érdemben beszámolni, de otthon, YouTube-on zenéjükbe belefülelve igencsak bánom, hogy nem sikerült őket elcsípni. Na sebaj, ami késik, az még jön, ahogy egy ősi BKV-s közmondás tartja, és tuti megnézem őket is egyszer.

A több, mint másfél évtizedes múltra visszatekintő észak-karolinai Between The Buried And Me nekem nem okozott meglepetést. Elég régóta követem munkásságukat, és azok, akik a Dream Theater, a Tool vagy akár a Porcupine Tree zenéjén edződtek, tuti, hogy elismerően bólogattak a Tommy Rogers vezette csapat szűk 45 perces produkciója alatt. A matek-metálos riffelések, a bolondos “régi-progos” dallamok, vagy akár a slágeres refrének mind megtalálhatóak voltak, így egy igazán komplex zenei élményben volt részünk, egy rendkívül közönségközeli zenekar tolmácsolásában.

Tíz óra után pár perccel aztán színpadra sétált (igen, semmi berobbanás, semmi nagy felvezető show, csak a maga természetes módján megjelent) Devin Townsend, és hajban igencsak gyér zenekara. Azért, valljuk be, kevés olyan zenekar van a földön, ahol öt tagból négy teljesen kopasz, de a szintisnek is csak épphogy van valami a fején. 
Láttunk már a kanadai úriembertől hatalmas show-kat, látványban utánozhatatlan színpadképeket, jelmezes vokalistákat, ezen a turnén azonban a letisztultságé volt a főszerep, ami mit sem vett el abból a zenei élményből, ami ezután következett.

Aki látta már őt élőben annak nem lesz új, amit írok, aki meg nem, az biztos rácsodálkozik, majd lecsekkolja egy YouTube videón, és utána valószínűleg egyetért velem abban, hogy Devin Townsend a földkerekség legzseniálisabb őrültje. Amellett, hogy remek zenész, – és itt most nem a sablon, persze ő egy remek zenész klisét húztam rá, hanem egy tényleg különlegesen tehetséges ember – iszonyatosan emberséges és szerethető figura is. Ugyanakkor van benne valami groteszk, nem e világi kisugárzás is. Félelmetes, ahogy mimikája együtt él a zenével, ahogy olyan hangszínváltoztatásokra képes pillanatok alatt, mintha csak géppel keverték volna ki. Pedig amit ő leművel, az 100%-ig természetes és élőben szól. Mindegy, hogy scream, tiszta ének, operafutamok, vagy akár női hangok, neki minden megy. Ráadásul egyik pillanatról a másikra csapong köztük, amivel együtt a zene hangulata is változik és pörög. Nincs üresjárat, nincsenek olyan pillanatok, amikor azt érzed, ide még elfért volna valami. Az, amit csinál, teljes. Mind a zene, mind a látvány (akkor is, ha egyedül áll a színpadon egy akusztikus gitárral), mind ezeknek egyben adott egésze annyira tökéletesen kidolgozott, hogy egy teljesen kívülálló sem tudott volna mibe belekötni.

A régi slágerek, a legújabb lemez dalai mind megfértek egymás mellett, és noha rengeteg minden hiányzott a repertoárból, akkor sem volt hiányérzetem. Valahogy egyben az egész volt hibátlan. És ezalatt azt is értem, hogy olyan hangzást kaptunk a Barba Negrában, amit szerintem még a hely megnyitása óta soha. Le a kalappal minden technikus előtt, mert ezt tényleg odatették rendesen.

Nem tudom, hogyan lehetne ezt máshogy megfogalmazni, de azt kell, hogy írjam: ez az ember nem normális. Nem tudom, a szülei hányszor ejtették fejére gyerekkorában, vagy hogy ennyire káros lenne-e a juharlevél, de valami tuti nem stimmel a fejében. Félelmetes, hogy az, amit csinál már-már beteges, mégis fantasztikus. Abszolút egyedülálló, ilyen jelenség a metálpalettán jelenleg nincsen. A dalaiban minden egyes hang egy külön érzelemmorzsa, a játéka és a hangja zenész szemmel is sokszor érthetetlen, az a kisugárzás, ami meg árad belőle egyszerre imádni való és egyszerre kiállt gumiszobáért.
Ami pedig különösen fontos, ez azért is működik így, mert Devinnek a közönsége sem átlagos. Itthon ugyan még nem bevett szokás, de külföldön sokszor a rajongók is beöltöznek egy-egy bulira, és részét képzik az egész show-látvány világának. Az meg, hogy az egész koncertterem együtt zúgja a dalokat a buli elejétől a végéig a főnökkel, szintén csak egy plusz adalék. 

Őszintén, még most sem tudom hova tenni ezt az estét. Nem tudom, hogy amit láttam, hallottam, átéltem az valóság-e, egy ember fura agyának szerzeménye, vagy egy földönkívüli által terjesztett pszichedelikus valami, ami beszippantja a hallgatókat teljesen. Az biztos, hogy az év egyik legjobb bulija volt, már most így megelőlegezve.
Ez az ember korunk zenei életének egyik, ha nem a legnagyobb zsenije.
Ha lenne egy film, amit koprodukcióban Tim Burton és Quentin Tarantino rendez Edgar Allen Poe és Franz Kafka szerelemgyerekéről, annak a címe tuti Devin Townsend lenne…. 

Fotókért köszönet: Török Hajni és Mahunka Balázs