Nyáron úgy voltam vele, kötelességem részt venni egy Eluveitie koncerten, mert már jó ideje nem fordultak elő kicsiny hazánkban, szóval kapva kaptam az alkalmon és nem is csalódtam. Kvázi a koncert másnapján bejelentésre került a folk-core vasainak decemberi önálló estje, szóval egy szó, mint száz: duplázás.

 Tulajdonképpen a Rockmaratonos koncertjük óta a svájci brigád lemezei igen gyakori vendégek a lejátszóban, úgyhogy bátran mondhatom, viszonylag fel voltam készülve az este történéseire.

llenben arra nem készültem fel, hogy lekésem a moldáv Infected Rain csaknem teljes koncertjét. Ezek a korai kezdések könnyen belerondítanak a terveimbe, azonban próbáltam menteni a menthetőt. Befutottam az utolsó másfél dalra.

     Elena Kataraga még mindig varázslatos csaj, remek kisugárzással, kellően erőszakos hanggal és egy teljesen korrekt zenészekből álló formációval a háta mögött. Azonban ez a sok kellemes jelző, amit felsoroltam, már nem volt annyira legitim a hangzásukkal kapcsolatban. Nyilván joggal teszitek fel a kérdést, mit ugatok, amikor a koncert legvégére értem oda. Igen, ez tény, viszont, ha az utolsó dalra is azt hallom, hogy nem hallok semmit, akkor bizony nem vagyok benne biztos, hogy velem a baj.
     Saját tapasztalataim és több visszajelzésből is világossá vált számomra, hogy a gitárokból, és főleg az énekből gyakorlatilag semmit nem lehetett kivenni. Lazán beszélgettek az emberek az elsősorban, ha akartak. Nem tudom, hogy ez valami koncertbetegség, hogy az előzenekart (akik amúgy kiteszik a lelküket, felszántják a porondot) direkt lehúzzák, hogy véletlenül se szóljon jól?

 Na hagyjuk a filozofálást! Cataraga és zenekara amúgy a modernebb felfogású nu metal kategóriába sorolható, amolyan Otep és Slot szerelemgyerekeként definiálnám. Talán egy kis Engellel felturbózva.  Kellemes zenének hat, főleg lemezen.

Utánuk következett a nem kevés metálos férfiember plátói szerelme nevével fémjelzett olasz gótbrigád, a Lacuna Coil. Habár munkásságukba sosem igazán ástam bele magam, ez a koncert most egy jó lehetőség volt frissíteni a zenei arzenálomat.

 A nu metal-os hatásokat is felvonultató Lacuna Coil egyébként meglehetősen fülbemászó riffekkel, refrénekkel igyekszik balanszírozni azt a komor, poszt-apokaliptikus hangulatot, mely átjárja legtöbb dalukat. Erre még rátesznek Andrea Ferro énekes hörgős témái, amik remek kontrasztot képviselnek az ördögien angyali Cristina Scabbia néhol burlesque-es, máskor meg inkább dark musical-es orgánumával.

Külön kiemelném Richard Meiz dobost, aki végig úgy zenélt, mint, aki éppen az utolsó koncertjén van. Mindig jó látni a hozzá hasonló erőház-dobosokat akció közben.

 Azonban ez a szett se mehetett le malőr nélkül. Diego Cavalotti gitárja több dalon át is viccelődött, ám igyekeztek ezt minél effektívebb jelleggel megoldani.

Lévén, hogy az indusztriális elemeket sem megvető Lacuna Coil nem főműsoridőben játszott, így is elég konkrét bulirepertoárral kedveskedett a magyar közönségnek olyan nótákkal, mint pl.: a kemény kezdésnek bizonyult Blood, Tears, Dust; vagy az Our Truth; esetleg a Reckless; The House Of Shame, Sword Of Anger stb.

     Előkerült egy Depeche Mode feldolgozás is, az Enjoy The Silence. Meg kell valljam, ki nem állhatom azt a dalt, ám most, hogy így áthangszerelték, úgy hatott, mint egy kiadatlan Crematory dal. Nem volt rossz. Majd eztán felcsendült a Heaven’s A Lie, a Veneficium és zárásként a Nothing Stands In Our Way.

 Az abszolút kellemes buli után következett is az est fő attrakciója, a folk metal Parkway Drive-ja, az Eluveitie.

     A Chrigel Glanzmann vezette svájci brigádban mindig is szerettem és tiszteltem, hogy képesek úgy összeboronálni a göteborgi death metal riffeket, a metalcore elemeket a tradícionális kelta témákkal, hogy az bizony nem válik röhejessé, hanem inkább röhejesen monumentálissá. Voltaképp itt a gitározáshoz kapcsolódó bravúrozást felváltják az olyan hangszerek, mint pl.: a hegedű, hárfa, tekerőlant, furulya és hasonlók. Lásd például a Deathwalker közepe felé hallható breakdownt! A tekerőlant, hegedű, furulya tökéletesen helyettesíti az alapvetően gitárszólamnak elképzelt témákat.

     Sejtettem, hogy az Ategnatos lesz a kezdőlökés. Nem tévedtem. Kiváló dal, melyre beindulhat a csaknem teltházas közönség.

Aztán hamar felcsendült a buli első élslágere, a Call Of The Mountains (De Ruef vo de Bärge). Erre aztán a falábúak is táncolnak.

Ha létezett anno kelta falunap, biztos, hogy ilyen zenékre pörögtek a népek, mint a már fent említett Call, vagy az Epona, illetve az Ambiramus, utóbbi szerintem a világ legnagyobb mulatós folkja.

Külön öröm volt hallani a kedvenc Elu dalomat, a Quoth The Raven-t, bár alapvetően az egész koncert egy nagy öröm volt, már-már ünnepnek is mondhatnám.

Olyan himnuszokat hallottunk még, mint a nyenyerecentrikus Slumber, vagy a klasszikus Thousandfold, Breathe. nyilván a kult Inis Mona. Nem fogom felsorolni a szettet. Fölösleges.

Fabienne elképesztően szépen hozza a terjedelmes női vokáltémákat, amik remek kontrasztot képviselnek Chrigel hörgős vokáltémáival. Ilyen szempontból van kis koncepcióegyezés a Lacunával.                                              

Azt azért sejthetjük, hogy Chrigel nem egy David Vincent, bár az Eluveitie-be szükséges vokált tiszteletteljesen lehozza. Emellett nem szabad elfelejtenünk, hogy emberünk lazán fújja a 200 bpm-et két ordítás között, majd lantozgat is kicsit, ha úgy tartja kedve.

Apropó zenészek: Alain Ackermann dobostól igen tökös dobolást hallottam. Általában félek a dobszólóktól, mert egy idő után fennáll a veszélye az indokolatlan semmibepüfölésnek, ám emberünk rendkívűl szórakoztatóan oldotta meg a feladatot.

Jonas Wolf és Rafael Salzmann gitárosok hozták, amit kellett Kay Brem bőgőssel egyetemben. A zenei alázat nevében senki nem tolta túl a szerepét. gyakran problémát okozhat ennyi zenésznél, hogy keverednek a hangszerek, esetleg a 9 ember 20 felé játszik, ám az Elu igen fegyelmezetten és tudatosan zenél. Sehol egy hamis hang. precízió mindenütt, viszont a humort sem kerülték el. A hegedű beállásnál sokak arcára csalt mosolyt a Star Wars főcímdal, illetve valahol koncert közepén elhangzott pár taktus az Imperial March-ból is, viszont, ha ez sem lett volna elég, volt egy kis Panterázás is. Miért ne??!!

Összességében a Rockmaratonos koncertjükhöz képest újfent egy vérprofi koncertet láttam, és remélhetőleg nem csak én vagyok ezzel így.

Chrigel kitartó munkájának köszönhetően létrejött egy, az amúgy meglehetősen könnyen önismétlésbe, egysíkúságba torkolló folk színtéren egy olyan egyedi zenekar, amely annyira kellett a metal szcénának, mint egy falat kenyér. Szerintem az utóbbi 10-15 év egyik legérdekesebb zenekaráról beszélünk a stílus berkein belül és azon kívül is. Már csak azért is, mert a dalok néhol angolul, de leginkább gall nyelven hangzanak el.

Köszi Elu!

Bütch

 Fotók: Tancsik Mátyás-Metal.hu