Nem sok szerencsétlen zenekar kaphatja meg azt a megtiszteltetést, hogy ugyanazon az estén, ugyanabban a városban játszhat egy akkora névvel, mint Slash. Ezt a csapást most a Battle Beast és velük együtt fellépő három banda nyerte el, és bár nem tudom, milyen lehetett a párhuzamosan zajló buli, mégis úgy gondolom, sajnálhatja az, aki nem a Barba Negrába jött.

Kapunyitás után is csak pár ember mozgolódott a hatalmas helyiségben, ami háromnegyed hétkor még talán nem is lehetett olyan szokatlan a negyed nyolcas kezdéshez képest. Az előzenekarok így sem bővelkednek nagy érdeklődésben, és most még annál is inkább hiányoltam a közönséget a Flood in the Desert koncertjéről. Viszont amilyen kevesen voltak, annyira kifogástalan volt aktivitásuk, bár az ő műsoridejük alatt egyedül nekem volt merszem az első sorba férkőzni. Egy drámai hatást keltő zene bejátszása után a magyar fiúk azonnal belevágtak dalaikkal, melyek az újonnan kiadott, Árvíz a sivatagban névre keresztelt albumon hallhatóak. Ilyen például A fáraó átka, az Elvesztetted önmagad vagy a címadó, rövid műsorukat záró Árvíz a sivatagban.

Zenei stílusukat illetően a heavy- vagy powermetál kategóriába sorolnám. A frontembernek, Fehér Zsoltnak tiszta, metálénekes hangja van, az a tipikus, amit az előadók úgy szeretnek remegtetni a sorvégeken. Először úgy tűnt, mintha nem lenne túl nagy hangterjedelme, de később azért megcsillogtatta néha magasságait is. Egy zeneileg igen precízen összeállított műsort kaptunk kezdésnek. Fehér Zsolt megköszönte a lehetőséget a Hammer Concertsnek, hiszen általuk valósult meg aznap esti szereplésük.

A sor folytatódott, mégpedig a kanadai The Order of Chaos nevű formációval. A sok vadember közé belibbent a szöszi énekesnő, akinek öltözéke hagyott némi kívánnivalót maga után. Kérdezték is tőlem, szerintem hogy nem fagy meg így, mezítelenül hagyott derékkal, több helyen hálós anyagból készült ruhában, mire azt feleltem: – Egyrészt megvan a kellő mozgásmennyiség, másrészt az a néhány lélekmelegítő feles is megteszi a hatását, amiket két szám közt legurít.

Szóval már egészen jól érezte magát. Olyannyira, hogy a dalok közben nekiállt pogózni a zenészekkel, ám azért látszott a fiúkon, hogy ehhez hozzá vannak szokva, hiszen gitározás közben is stabilan felfogták az ütődést. Ha ez még nem lett volna elég, Amanda Kiernan társai fenekét csapkodva mondhatni szexuálisan zaklatta is őket. Ez sem okozott számukra kellemetlen pillanatokat. Érdekes karakter volt még a dobos, aki szüntelenül rémisztő fejet vágott, mint aki kész pépesre verni azt, aki csak egy picit is ferdén tekint rá. Ezenkívül a kopasz, szintén egészen morcos arcú gitáros fejéről annyi verejték zúdult le, mintha vízzel teli kobakján lyuk keletkezett volna.

A hardrock vonalon néha mintha thrash- vagy powermetál elemek is feltűnnének. Egyik legismertebb számuk az Apocalypse Moon, melyhez videoklip is készült. Az énekesnő hangját úgy tudnám jellemezni, hogy a még mit sem tudó olvasónak talán egy kicsit primitívebb P!nk-hangot kéne elképzelnie néha screammel mocskosítva (megjegyzem, első ránézésre még arca is P!nkéhez hasonló). A hölgy kész volt olyan őrültségre is, hogy a koncert kellős közepén elhagyja a színpadot, és a közönségben folytassa ténykedését. Ennek persze mi örültünk, volt, akit meglepetésszerűen hátulról átölelt, akivel együtt pózolt vagy headbangelt egy fotós kamerájába, aztán körbe-körbe járva énekelt a közönségben, majd fáradtan roskadt össze a színpadnak hátat fordítva.

A The Order of Chaos fellépése során rajtam kívül csak egy-két ember közeledett közvetlenül a korláthoz, nem úgy, mint a harmadik banda, az Alpha Tiger alatt. A német csapatra már többen felfigyeltek, bár még mindig hézagos volt a közönség. Őket stílusban a Flood in the Deserthez tudnám hasonlítani. Ha már a nemzetiségüknél tartunk, akár az Edguy előzenekaraként is el tudnám képzelni őket. Sötétszőke, húsz év körüli szépfiúk sorakoztak fel előttem a színpadon, nem igazán tudtam megkülönböztetni egyiket a másiktól, így szokásosan a gitárok színére hagyatkoztam. Az énekes viszont abszolút kitűnt, elsősorban apró termetével. Elgondolkodtam, talán még Dani Filthnél is alacsonyabb lehet (igen, még Dani Filthnél is!). A második szembetűnő jellemvonás a kisfiús arc. Jó móka volt találgatni, hány éves lehet, én azt hittem, tizenöt. De ahogy mondani is szokták, mivel hinni a templomban kell, és nem egy metálkoncerten, kiderítettem, hogy huszonkettő. Megállapíthatom, hogy magasságát és szemtelenül fiatal mivoltát kompenzálja tiszta, őszinte és erőteljes énekhangja. Benjamin Jaino még nemrég került az együttesbe, de jobb választásuk nem is lehetett volna. Nemcsak kinézetük, de viselkedésük miatt is családiasnak tűnt a zenészek viszonya. Puszta pillantásukkal kommunikáltak egymással. Kicsit mintha csalódottak lettek volna a nem túl népes közönség láttán, de ha belegondolunk, hogy Slash-sel szervezték őket egy napra, semmi okuk nem volt ilyesmit érezni. Külön pirospontot értek el nálam azzal, hogy kézzel írott setlistből nézték a sorrendet, bár remélem, ennek nem az az oka, hogy bedöglött a nyomtató. Néhány remekmű, amiket érdemes kiemelnem a felhozatalból: Lady Liberty, Man or machine és We won’t take it anymore, amelyhez az év elején videoklipet is forgattak, de még az előző énekessel. A Black star pariah-val zárták előadásukat. Remekül beizzítottak a főzenekarra, bár annyira a szívembe zártam őket, hogy azért sajnáltam is, hogy nem játszottak többet.

De jött, aminek jönnie kellett, a név, amiért valószínűleg a nagytöbbség is érkezett, amiért biztosan egy-két ember feláldozta Slash-koncertjegyét és inkább itt tette tiszteletét, a finn heavy metal gyémántja, a Battle Beast. Először a dobos jelent meg, aki felbuzdította a népet kiabálással és karlengetéssel, majd szépen sorban a többi zenész is követte. Végül pedig, ahogy azelőtt már más együtteseknél is megszokhattuk, az énekes hölgy… illetve… bestia. Biztosan nem véletlenül hangolják össze a banda nevét és Noora kinézetét. Hosszú bőrkabátja (ami persze az első dal után lekerült róla) a földet söpörte, sminkje pedig szép, amellett szörnyedelmes hatást keltett: erős szemhéjfesték, fekete ajakkontúr és óriási, ezüstszínű szempillák. És ha már bestiáknál tartunk, hangjával viszont bármelyik szirént lealázta volna, főleg ahogy férfiközönségét elnéztem.

A remek bulihangulat mellett néha még színjátékot is kaphattunk, valóságos komédiát műveltek a színpadon például egy olyan betanult jelenettel, amikor a billentyűs és a szólógitáros nekiállnak párbajozni, vagy mikor azon versengenek, melyikük bírja gyorsabban inni a sört. Valóban nagyon viccesek voltak. Eero, a basszusgitáros sokat beszélt műsorvezetőként, csak úgy fröcsögött a jókedvtől. Együtt ordíthattuk velük például a showindító Far far awayt, a Black ninját, a Madnesst, és a záródalt, az Out of controlt.

Fantasztikus koncertélménnyel gazdagodtam, ugyanis a jó zenén kívül egy banda részéről sem maradt el a közvetlen kommunikáció és tisztelet a rajongók felé.