Október 17-én igen különleges születésnap vendégei lehettünk az A38 fedélzetén: a norvég black metal szcéna egyik meghatározó zenekara, a Taake ünnepelte 25 születésnapját és ebből az alkalomból kifolyólag az ünnepelt egy bivalyerős ajándék-showt hozott magával számunkra. E jeles évfordulón három előzenekar is segítette a ráhangolódást, ami véleményem szerint közel tökéletesen sikerült és kifogástalanul megalapozták az este hangulatát.

            A birthday partyn elsőként, kapunyitás után nem sokkal a szintén norvég Slegest lépett fel az ünnepelt tiszteletére. A 2010-ben alakult leikangeri banda a Vreid egykori gitárosának, Stig Ese-nek a szólóprojektje; szándéka szerint a ’70-es, ’80-as évek klasszikus heavy rock alapjainak és az old-school black metal bizonyos elemeinek keverékét akarta létrehozni. A próbálkozás szerintem meglehetősen sikeres volt, ezáltal pedig egy érdekesen hangzó fúzió jött létre, amely bár hangulatában némileg eltért az este többi részétől, de pörgős formában hozta el a fent vázolt stílus-párt a hajóra. A bő fél órás koncert alatt a banda mindkét eddigi lemezéről (a 2013-as Løyndom és a 2016-os Vidsyn) csendültek fel dalok, és a pozitív élmény alapján igazán kíváncsi vagyok, hogy Ese-nek mit sikerült alkotnia harmadik alkalommal a pár nap múlva megjelenő, Introvert címet viselő új albumon. (Side note #1: aki nem tudott eljönni erre az estére, de kíváncsi az élményre, az nem maradt le semmiről, ugyanis december 14-én ismét fellépnek hazánkban a Kalmah és a Vreid társaságában.)

            Egy rövid szünetet követően egy újabb érdekes formáció következett a sorban, mégpedig az úgyszintén norvég One Head, One Tail. Érdekességüket az adja, hogy a trondheimi black metalos srácok zenéjében bárki igen sokféle árnyalatot megtalálhat. Némelyek a ’90-es évek közepén fénykorát élő Ildjarn hatásait érzik rajta erősen, mások a Darkthrone bizonyos anyagai alapján egyfajta „Black ’n’ roll”, megint mások némi klasszikus punk vonulatot éreznek ki belőle; én személy szerint még ezeken felül még némi Sólstafir– (régi és új) és Vreid-hatást, továbbá a 2000-es évek közepén még inkább hangulatot váltó Satyricon muzsikájának egyes darabjait is felfedezni vélem az zenekar inspirációi között. A koncert maga hibátlan volt: a dalok egyenlő arányban hangzottak fel az eszméletlenül hosszú idő után idén megjelent Worlds Open, Worlds Collide debütáló albumról és az azt megelőző EP-kről. Többek között hallhattuk a hullámzó ritmusú Arrival, Yet Again, a lemez címadó, túlnyomórészt darálós Worlds Open, Worlds Collide, a számomra részben black, részben punk One Tail, One Head és az egyik legkorábbi, „black ’n’ roll”-stílusú In the Golden Light című nótát is, csak hogy egy nagyobb merítést adjak nektek abból a koktélból, amit az imént szóban kikevertem. A java azonban még csak ezután következett.

            Az est harmadik fellépője az igen megosztó munkásságú svájci Bölzer volt. A zürichi black/death duó első két EP-je hatalmas közönségsiker lett: a 2013-as Aura kolosszálisan jó, a 2014-es Soma pedig remek kritikákat kapott, az első középlemez anyaga rám is nagy hatást gyakorolt. A 2016-os, több dologgal is kísérletező első nagylemezről azonban nagyon polarizált vélemények születtek; egyesek aranykeretbe foglalták és díszhelyre tették a metal-zene oltárán, mások a sárba gyalázták és ott egy rozsdás húsklopfolóval agyonverték. A koncerten az összes említett aspektus képviseltette magát, változó mértékben. A korai időszakból előkerült az érdekes hangzású C.M.E., és a szerintem remek Entranced by the Wolfshook, a változó ritmusú és énekhangzású, kissé kaotikus, de alapvetően korrekt Steppes, a debütáló korongról pedig a még a pozitív kritikák által is sokszor középszerűnek és kevert érzetűnek tartott The Archer és Hero, a szinte mindenki által (így általam is) csúcspontnak kikiáltott Phosphor, valamint az záró akkordként eljátszott, szinte mindenki által borzalmasnak és rettentően elhibázottnak tartott Chlorophyllia (ettől a számtól engem speciel kiráz a hideg, ha csak meghallom). A zenei összkép tehát elég vegyes volt ezen a koncerten, ami viszont nagyon ott volt, az az atmoszféra-keltés. Gyerekek, nálam a kékesen derengő, a színpadot teljesen beterítő ködhatású füsttel (a dobos HzR-t nem is lehetett látni az egész koncert alatt) és a remekül megoldott fénytechnikának köszönhetően sötétségbe burkolózó frontember, KzR baljóslatú látványa együttesen kimerítette az „istentelenül odab*sz” enciklopédikus definícióját. Összességében felemelő érzést hagyott bennem a cseh páros bő háromnegyed órája; a teremtett légkör tökéletes, a hangzás kimagasló volt (Side note #2: ez egyébiránt az összes koncertre igaz volt aznap este, hatalmas pacsi a fény- és hangtechnika miatt a szervezőknek!), setlist tekintetében pedig még mindig pozitívra kanyarítanám ki a mérleget a véleményem szerinti 1-2 mellélövés ellenére is (lezárásként Chlorophyllia… brrr…).

Na de! Ha már stílusosan előkerült a köd: következzék az ünnepelt, aki a fő programpont volt sokunk számára, az este harmadik norvég csapataként színpadra lépett Taake (régi norvég helyesírással: köd) személyében. Nem véletlen az egyes szám, ugyanis a zenekar tulajdonképpen egyet jelent a Németországban tiltott jelkép használata miatt botrányba keveredett és az USA-ban bizonyos szélsőséges csoportok által bojkottált Ørjan „Hoest” Stedjeberg-gel frontemberrel, aki 1993-ban alapította meg az eredetileg kétfős felállást Bergenben (1995-ig a banda Thule, Ørjan pedig Ulvhedin néven futott, majd 1996-tól szólóban folytatta). Munkássága miatt hamar a norvég black metal színtér egyik meghatározó alakjává és egyik személyes nagy black metal-kedvencemmé nőtte ki magát. A tavalyi Rockmaratonos első magyarországi fellépésük után izgatottan vártam a második felvonást és egyáltalán nem kellett csalódnom. Az elhangzott számok szerintem méltó módon koszorúzták meg Hoest elmúlt 25 éves munkásságát, még ha az időbeni eloszlásuk nem is volt egyenletes az életművet tekintve. A zenekar hírnevét megalapozó, kiemelkedő kezdeti LP-trilógiáról 1-1 számot hallhattunk: a Nattestid ser porten vid és Hordalands doedskvad albumról az első-első, az Over Bjoergvin graater himmerik lemezről pedig a negyedik opust. A sorban következő korongról, a banda nevét viselő, még mindig alapvetően pozitív megítélésű Taake-ról az Umenneske, míg a megosztó kritikákat kapott, kísérlet-ízű Stridens hus-ról az Orm csendült fel. A legtöbb dalt természetesen az óriási közönségsikert aratott Noregs vaapen és a legfrissebb, kicsit kevésbé sikeres Kong Vinter szolgáltatta: a Nordbundet, a Du ville ville Vestland, a Fra Vadested til Vaandesmed és az egyik általános kedvenc Myr az előbbiről, míg az utóbbiról a Havet i huset, valamint a szerintem (is) legjobban sikerült Jernhaand és Inntrenger hangzott el. Tudatosan és a közönség szívét melengetően megtervezett felhozatal volt tehát terítéken, a születésnapos láthatóan törekedett a tökéletes(hez közelítő) setlist összeállítására, és ez igazából sikerült is neki. Ha ehhez hozzávesszük az egyedi arcfestést, a letisztult, rideg atmoszférát és Hoest közönséggel együtt lüktető, erőteljes színpadi jelenlétét, akkor szerény véleményem szerint közel vallásos élményt nyújtottak a hasonlóan mélyen rajongó, a szövegek alapján egész biztosan kárhozatra ítélt lelkekben, akik jelen voltak ezen a hátborzongató ünnepen.

            Összegzésként elmondhatom, hogy számomra az idei év egyik legtöbbet nyújtó és legérdekesebb zenei élménye volt eddig ez a (kellemesen hűvös) október 17-ei estét kitöltő koncert-kvartett. Bármelyik előzenekart jó szívvel megnézném újra, ha bármikor a jövőben ellátogatnak hozzánk, a Taake pedig remélem, hogy megtartja jó szokását és évente-kétévente tiszteletét teszi nálunk, hogy hasonlóan felemelő élményben lehessen része a norvég black metal (és főleg annak legkarakteresebb alkotói) iránt hozzám hasonlóan elemien érdeklődő és elkötelezetten lelkesedő hallgatóságnak.

 

Addig is: óvó köd kendőzze lelketek eme vágyát, feleim!

Beszámoló: Polgár Attila