Épp egy jó Phil Collins dal szól a rádióban, én meg ülök a billentyűzet előtt és próbálom valahogy szavakba önteni a Rockmaraton 5. napján történt eseményeket. Lássuk! 
Eme forró nyári szerdán egy „road movie”-ba illő autós utazás során értünk le az acél városába (hova máshova?), hogy megérezhessük a színtiszta metált. Gyorsan kipattantunk a kocsiból és indultunk is a 12 napos rock orgiák birodalmába felmérni a terepet. Igazából nem sok minden változott tavaly óta, ám jó ötletnek tartom, hogy ezúttal fedetlen lett a második nagyszínpad (RádióRock Színpad). Amúgy minden a tavaly megszokott módon került elrendezésre.

A kaja/pia felhozatal is korrektnek bizonyult minőségben és árban is egyaránt. Az alap gyrostól a grillkajákon át a szarvasburgerig mindent megtaláltunk. Gordon! Bulizz nálunk!

No, de nézzük, mi is történt metálilag:

A gyors terepszemle után szétváltunk a kollégákkal és úgy döntöttem, hogy az Offline Pit felé veszem az irányt. Ott ugyanis 17:00-kor kezdett a „bunkóhardcore”-os Dolor. Ez előtt viszont ki kell térjek gyorsan valamire. Miközben sétáltam át az Offline sátorba, épp a Testament állt be a nagyszínpadon. Zseniális látvány, amikor ezek a kőkemény arcok mackógatyában, szabadidőruhában, full fáradtan tolják a riffeket (még így is jól). Akkor már kezdtem sejteni, hogy ezúttal bizony jól fog szólni a buli.

No, vissza a Dolorhoz!
Imádom a srácokat és a zenéjüket is. A kevés néző ellenére is 110%-os bulit nyomtak.  Kádár Robi haverom és bandája nagyon simán mehetne előzenekarnak a Biohazard elé. Jó harapósan szóltak. Meg is lepődtem, mennyire lelkiismeretesen és profi módon dolgozott a hangosító kolléga. Respect!

A buli vége felé átsétáltam a Hammer sátorba, hogy belenézzek a székesfehérvári Sleepless koncertjébe. Megmondom őszintén, nagyon frankó hanganyagot hallottam tőlük, és alapvetően tetszik a zene is, de élőben nem annyira fogtak meg. Cserébe, azt meg kell hagyni, hogy ügyesen tolták.

Egy kis szusszanás után többedmagammal megindultunk a RádióRock Színpad felé, ahol már a Bloody Roots készülődött odatenni magát. Igazából tök korrekt, amit Smiciék játszanak, bár számomra egy idő után monoton érzetet kelt a zenéjük, de persze ez nem kifejezetten jelent gondot. Még a rendőrök is ott partiztak velünk. Hatalmas formák voltak a Biztos urak. Jöttek pacsizni és üvöltötték az arcomba a BR szövegeket. Megmosolyogtam a szitut. Kiváló volt.

Ezen már csak a Battlecross frontember, Kyle Gunther tudott túltenni, hiszen végignézte Smiciék buliját, Gyorsan oda is mentem hozzá egy villám köszönés/közös kép kombóra. Jó fej volt.

 

battlecross maraton19:00-kor óraműpontossággal kezdett az általam már nagyon várt Battlecross, avagy a michigani trú csöves thrash/groove horda. Igazából olyan szinten energikus koncertet nyomtak, hogy csak kapkodtuk a fejünket ide-oda, mert nem vágtuk, mi történik. Az aprítós, riffelős dalok között elcsattant néhány „Köszönöm”, ami mindig megdobogtatja a szívem. Már alapvetően is nagyon szimpatikus srácok voltak, végig tartották velünk a kontaktot. Külön kiemelem Don Slater basszusgitárost, akit leginkább egy Strapping Young Lad időkbeli Devin Townsend-hez hasonlítanék Billy Sheehan metálos reinkarnációjaként. Abszolút őrült az ember. A riffelős témák mellett lazán megfértek a sebesebb Infectious Grooves dalokra hajazó „slappelős” ötletek. Mindez megspékelve egy kis „showmankedéssel”. Keressetek rá! Szerintem érteni fogjátok, miről beszélek.

Bevallom őszintén, annyira nem ismerem őket, hogy az összes dalcímet megemlítsem, de a Not Your Slave nagyon megmaradt. Kegyetlen erő, technikás riffek, fogós „dallamok”, akárcsak a Kaleb, a Push Pull Destroy, illetve majdhogynem az összes dal a repertoáron. A régebbi lemezeken (Pursuit Of Honor, Push Pull Destroy) érezhető a Maiden feeling és annak modernebb irányú továbbgondolása, míg a 2015-ös Rise To Power lemez egy picit arcbamászósabb, amolyan Three Inches Of Blood találkozik a Lamb Of Goddal….vagy valami ilyesmi.

A csöves thrash királyai után belenéztünk a Wisdom bulijába. Kötelességemnek éreztem, hiszen évekkel ezelőtt címeres sárkányölő metáler voltam. Jó volt a hangulat, jó volt a hangzás, a zenészek is profik. Ennyi.

equilibrium maratonAz Equilibriumot első randira hajazó izgatottsággal vártam. Őket tekintem manapság a legtehetségesebbnek a folk berkein belül. Anno rongyosra hallgattam a debüt Sagas lemezt, majd folyamatosan tök jó anyagokat hoztak ki. Rekreatur, Erdentempel. Kiváló lemezek. Mivel még életemben nem voltam Equi bulin, tényleg rá voltam pörögve a bulira.

No, itt már komplikációk léptek fel időjárás terén. Egy jóféle villámlós, égszakadós, Thor haragjából fogant vihar tisztelte meg a nagyszínpad előtt megjelent közönséget. Amikor elkezdték lejjebb engedni a színpad felső részét, már sejtettem, hogy nem lesz kóser a szitu. Kisvártatva felbukkant egy kolléga a Katasztrófavédelemtől és nyomatékosan megkért, vonuljunk sátorba, vagy akármilyen fedett helyre, ugyanis amíg nem csillapodik az időjárás, addig nem lesz megtartva a buli.

Ekkorra már szakadt az eső, szóval gondoltam, teleportálok a Hammer sátorba Omega Diatribe koncertre.

A srácoknak folyamatosan nő a rajongótáboruk, ám biztos vagyok benne, hogy ez a vihar valamilyen szinten kedvező volt számukra, hiszen majdnem fullon volt a sátor. Hájer Gergő és csapata irgalmatlanul precízen és igényesen tolták alánk a Meshuggah jellegű muzsikát. Riff omlás mindenfelé. Abszolút beéreztük a bulit és a srácokon is látszott, hogy élvezik, amit csinálnak. Nagy örömömre elhangzott a Contrist is, melyet nem olyan rég hoztak ki.
Gyalu.Pokol.Súly = Omega Diatribe.

Tulajdonképpen egy jó 60 perces csúszással nekilátott az Equilibrium is. Az Ankunft/Was Lange kombóval nyitottak, majd egy jó Waldschrein. Uhh. A kukorékolós intro után teuton Robin Hoodnak éreztem magam, haha. A Waldschrein után felcsendültek a Karawane keleties taktusai, közben a károgó/hörgő Robert Dahn kevésbé sikeresen megpróbálta egy rögtönzött wall of death-re invitálni a népet. Egy próbát megért. Majd eztán előkerültek régebbi művek is, mint pl. a Der Ewige Sieg, Unbesiegt, és nyilván a Blut Im Auge. Abszolút parti repertoárt játszottak.

Mivel a legutóbbi lemez, az Erdentempel meglepően erős anyag lett, nem is sajnáltak a köré építeni. Apokalypse, Uns’rer Flöten Klang és a fentebb már említett opuszok.

Egyetlen bajom volt, mely kissé el is keserített: a hangzás. Csak azért tudtam, mi történik, mert ismertem a dalokat, de annyira kása volt az egész, hogy egy laikusabb hallgató tuti belezavarodott volna. Járkáltam buli alatt mindenfelé annak reményében, hogy csak az én fülem szórakozik, de akárhogy is néztem/hallgattam, nem jött át a sound. Puffogós, kopogós dob, lehúzott ének, hangos sampler, halk gitár. Hát én nem is tudom. Elviseltem volna ennél egy nüansznyival profibb hangzást is.

Na de nem gond. Remélhetőleg még eljutok pár bulira, mert amúgy zseniális ez a banda.

testaent1 maratonÉs végre. Testament. Ami azt illeti, Chuck Billyék sem az eget rengető koncerthangzásukról híresek, de képes vagyok elnézni nekik, mert kibeba***tt király az a zenekar. Idén láttam őket harmadjára, gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. A jelenlegi felállás mindent tarol. Gene Hoglan, Steve DiGiorgio, Alex Skolnick, Eric Peterson és a legenda Chuck Billy. 

A csúszás miatt fél 12 körül álltak porondra, és, ahogy belekezdtek az Over The Wall-ba, azzal a lendülettel borult ránk az ég.

Bevallom őszintén, az elején k**ára nem hangolódtam rá erre a viharos/esős témára, szóval berohantam századmagammal az Offline Pitbe. Na, akkor kicsit megnyugodtam. Faszán hallok, látok mindent, majd eztán olyan szinten ömlött a víz mindenhonnan, hogy az emberek lassan, de biztosan elkezdtek gyűlni a sátorban.

A Rise Up-ból konkrétan nem láttam, nem hallottam semmit, majd a kedvenc dalomnál, a Preachernél elkezdett beállni a sátorban soron következő zenekar. Azt hiszem, a Fegyelmező Részleg volt.

Na, ott, abban a pillanatban kattantam be (félreértés ne essék, nyilván a zenekaroknak is be kell állni valamikor) és szóltam haveromnak:

-No figyelj haver! Most kimegyünk és mind meghalunk! Nem érdekel, mi lesz. Ez Testament, a k*va életbe már!

Úgyhogy az ominózus Practice What You Preach-től kezdve végigzúztuk a bulit. Életem egyik legbetyárabb metál koncertje volt. Kezdjük azzal, hogy végre olyan volt a hangzás, amit megérdemel a zenekar és mi is. Ehhez még hozzájön a csodálatos színpadkép az okkult hangulatú koponyákkal, pentagramokkal, óriás háttérplakáttal. Erre már csak a vihar tett rá egy lapáttal.

Nem viccelek, szarrá áztunk de közben röhögtünk is, mert már annyira durva volt az összhang. Nem tudom, mennyire vagytok vizuálisak, de úgy kell elképzelni ezt az egész eseményt, mintha egy retró horrorfilmbe csöppentünk volna, ahol egy sátáni szertartás és vihar közepette hallod az agyszaggató riffelést meg a kegyetlen tempókat és épp a világ legvégső perceinek részese vagy. Nagyon durva.

Chuck Billy ahogy öregszik (ja…várj, nem öregszik), annál bivalyabb a hangja. Mindig is őt tartottam a legszimpatikusabb Bay Area frontembernek, és ezt folyamatosan alá is támasztja gesztusaival és a közönséggel való konktakt révén. Ezúttal is hozta a dildo-szerű mikrofonállványát, melyen önjelölt léggitárosként valószínűleg Skolnicknál is betegebb szólókat tol. 

 

A New Order/Dark Roots/Into The Pit szekcióra már nincsenek szavak. Ilyen feszes zenélést nagyon ritkán látok. Pedig nem mai gyerekek. Érdemes nagyon odafigyelni, mit művelnek élőben. Főleg a „The Atomic Clock” néven is ismert Gene Hoglan játékán ültem seggre. Ez az ember nem ember. Mondjuk már a Death időszakban is bizonyította, nem szarozik.

A ritmusszekció másik kulcsfigurája Steve DiGiorgio, aki nem olyan rég óta tagja a formációnak. Nem hiszem, hogy be kell mutassam a bácsit. Aki nem vágja, guglizzon rá.

Igazából a szokásos best of repertoárral jöttek. Dark Roots, Disciples Of The Watch, D.N.R., The Formation Of Damnation, More Than Meets The Eye. Utóbbi és a New Order hihetetlen mód ütött a korábban felvázolt időjárási viszontagságok és a színpadkép szellemében.

Iszonyat kemény zenélésnek lehettünk tanúi és hatalmas eksztázis uralkodott el felettem, amikor életemben először hallottam a szólókat, haha. Annyira profi módon megoldottak mindent, hogy ezt oktatni kéne.

Kieron kollégám lényegretörően definiálta a Testament gitárosait: A Skolnick-Peterson páros a metál történelem legszájbab***ottabb riff-párosa. Igazad van öregem.

Külön respect nekik és a keménymagnak, hogy ebben az ítéletidőben is végig zúzták a bulit. Ezt nevezem én rajongásnak.

Chuck is folyamatosan tartotta bennünk a lelket a fent említettek szellemében. Néha odaüvöltötte, hogy „Fuck The Rain!!!” mi meg folytattuk az esőtáncot.

Ilyen feelinges Testament koncerten még nem jártam, és kívánom, hogy jöjjenek még párszor.

Köszönjük Testament! Köszönjük Rockmaraton!

Bütch

Képek: Kieron
 További BattleCross képek ITT!
Equilibrium képek ITT!
Testament képek pedig ITT!