Áppisz? Episzíí? ÁPPÍCSE?? Nehéz szó, de az olaszok megoldották. Később visszatérünk rá. Úgy gondolom, aki valamennyire otthonosan mozog a 80-as, 90-es évek hard rock/heavy metal világában, annak nem kell különösképp magyaráznom, kiről is szól ez a pár sor. Az amerikai (olasz?) Vinny Appice doboslegenda nem először volt nálunk, hiszen korábban, 1998-ban a Black Sabbath-tal, 2007-ben a mindenható Dio féle Heaven & Hell-el, sőt még a szintén rocklegenda tesójával (Carmine Appice) is felléptek Győrött egy ütősfesztivál keretein belül.

Az arénabulik után ezúttal kisebb klubokba járkál a mester, hogy lerockolja az arcokat. Tulajdonképpen a Budapest belvárosában lévő Backstage Pub működőképes választásnak bizonyosult erre a célra, bár azt azért szomorúan konstatáltam, hogy egy ekkora név jóindulattal is csak 100 embert vonzott be. Ebből arra következtetek, hogy aki erre a bulira lejött, az zenész vagy fanatikus, illetve mindkettő.

Amikor megérkeztem, 10-20 ember lézengett az apró klubban. Nem tűnt túl bíztatónak, de legalább volt hely az első sorban, haha.

20:00 körül színpadra vonult az olasz Stage Of Reality, ekkorra a maréknyi 10-20 ember úgy 5-re redukálódott. A kezdeti gyászos hangulat ellenére tök jó kis show-t nyomott a banda. Lelkesek voltak, a hangzás tűrhető volt, bár a szólókból nem sokat értettem. Kicsit túltolta magát a két gitáros. Apropó gitáros: a banda alapítótagja egy bizonyos Andrea Neri nevű úr, aki korábban az Iron Maident is megjárt Blaze Bayley lemezein pengetett. Azt azért meg kell mondanom, hogy egy ilyen „előéletű” gitárostól egy hangyányit okosabb zenét vártam volna, no, de mindegy.

A srácok amolyan modernkori prog/industrial/hard rockot játszanak, legalábbis nekem ez jött le. A stílus alapvetően ütős, de a dalok számomra vérszegények voltak, a samplert alig hallottam, az indokolatlan 10 húros basszusgitárról meg ne is beszéljünk.  Ennek ellenére feelinges koncertet nyomtak a srácok, Damiano Borgi frontember rendesen jól hozta a poweres énektémákat. És akkor itt térnék vissza a beszámoló legelső soraira. Tulajdonképpen semmi extra, csak jót nevettünk, amikor Damiano kiejtette Vinny Appice nevét. Olyan szép olaszosan…tudjátok…”Big applause to Vinny ÁPPÍCSE!!!”

Nos, miután kiröhögtem magam az olasz lingvisztikai sajátosságokon, egy jó 20 perc átszerelés után végre színpadra vonult a mester. Dobosként nekem alapvetően nagy álmom volt, hogy lássam az öreget, mivel nagy hatással volt rám (és gondolom dobosok ezreire) a játéka.

Ekkorra rendesen megtelt a hely, alig tudtunk mozogni. A komor arcú dobosmestert óriási ováció, tapsvihar fogadta, majd beszélt röviden magáról, illetve arról, mire lehet számítani a következő másfél órában.

Végülis nagy dolgok nem történtek, eljátszottak egy best of programot híresebb Sabbath, Dio nótákból összerakva.  Mob Rules, Country Girl, Holy Diver, Neon Knights, Turn Up The Night, Stand Up and Shout, War Pigs, Rainbow In The Dark, ilyesmi alapművek szóltaltak meg. Meglepően kevés Dio tétel hangzott el. Én azért meghallgattam volna egy Hungry For Heaven-t, esetleg egy Mystery-t, vagy egy Sacred Heart/Rock & Roll Children kombót.

Kicsit fura volt nekem a zenész lineup. Basszusgitáron a Blind Guardian-ból (!!!) is ismert Barend Courbois nyomta a grúvokat meg a grimaszokat. Kiváló zenész, és szomorú ezt mondanom, de Ő volt a formáció legkompetensebb tagja.  A mikrofonnál Uli John Roth zenekarában is éneklő Piero Leporale, akit már többször is láthattunk Budapesten, például a gitáristen Michael Angelo Batio önálló turnéin. Véleményem szerint az énekes nem a legjobb választás erre a koncertsorozatra, ő inkább a 70-es évek rockzenéit érzi. Másfelől meg egyáltalán nem jó frontember. Semmi színpadi jelenlét, kevés kontakt a közönséggel, végül pedig a hangja se túl heavy.
Gitáron pedig szintén egy Blaze Bayley zenekarát ékesítő mester, Lorenzo Carancini. Kicsit saját ízlésére faragta a dalokat, de totál feelingesen pengetett, sőt még a nyitó Heaven and Hell alatt elszakadt húrt is profin kicserélte 2 perc alatt.

És akkor lássuk Vinny bácsit. Ahhoz képest, hogy emberünk a 70 felé közelít, még mindig benne van a feeling, bár ezt leginkább csak magán a dobolásán érezni, mert alapvetően kicsit unottnak, megfáradtnak tűnt az öreg. De ezzel alapjában véve nincs is gond, hiszen totál stenkesen püföl. Minden dal előtt mondott pár szót, elsütött néhány poént fapofával.

Belekötni nem tudok a koncertbe, mindazonáltal semmi különleges nem történt, nem éreztem katarzist. Azt vártam, hogy le lesz zúzva a fejünk, de úgy érzem, nem ezt kapta a közönség. Ez bizony egy stabil hakni volt, nem több. Viszont hakninak teljesen rendben volt.

Nyilván előkerült a kötelező dobszóló, ami néhol már indokolatlan csapkodás jelleget öltött, ellenben bitangul szólt a vérvörös motyó, és nem utolsó sorban elég metálul is nézett ki.

Vinny amúgy még mindig egyedi rockdobosnak számít, hiszen ilyen jellegzetes dobverőtartást nem sokaknál vehettünk még észre (a dobverőt a mutató és a középső ujja között tartja..nagyon szokatlan a szakmaibeliek számára, ám viszonylag stabil fogás). Emellett annyira sajátosan dobol mindig a zene mögé, már néha várom, hogy kiessen a tempóból, de nem teszi meg hála az égnek. A dalokat egyébként albumminőségben dobolta vissza, ugyanolyan stílussal, lüktetéssel, mintha 1983-at írnánk.

Ambivalens érzéseim vannak ezzel a koncerttel kapcsolatban. Nekem nem ütött be sajnos, de mindemellett jó volt látni egy élő legendát munka közben.

Reméljük, látjuk még.

Cikk és nyitó kép: Bütch