A koncert napján 16.30-ra kaptunk időpontot egy Sabaton-interjú elkészítésére. A zenekar turnémanagerével találkoztam a hátsó bejáratnál, aki a kezembe nyomott egy sajtós passt, kedvesen átkalauzolt a PeCsa még méhkasként nyüzsgő hátsó részén, majd mondta, hogy kb. 5 perc és érkezik Pär Sundström, a basszusgitáros. Nem akartam elhinni, hogy már a második interjúm a Sabatonnal és megint nem “kapom meg” Joakimot… De sebaj, gondoltam, akkor Pärrel beszélgetünk egy jót! Ehhez képest pár perccel később mégiscsak Joakim érkezett, vidáman vigyorogva, megkérdezte, iszom-e valamit, aztán hozott egy kávét és készségesen és türelmesen válaszolt mindenre, amit csak kérdeztem tőle. Kb. 10 percet kaptam – 20 percig beszélgettünk 🙂 Ennek eredményét olvashatjátok az alábbiakban.

RV: Először is, köszönöm, köszönjük a lehetőséget. Bevett szokás ez nálad, hogy koncert előtt ahelyett, hogy elvonulnál és koncentrálnál, készülődnél, inkább interjút adsz?

Joakim: Igen, nincsenek spéci igényeim a koncertek előtt. Persze, ha beteg vagyok, rosszul érzem magam, akkor valaki más jön és beszél helyettem, hogy pihentethessem a hangom, de ha egészséges vagyok, miért ne? Nem túl érzékeny a hangom, ilyen tekintetben szerencsés vagyok.

RV: Ezt örömmel halljuk 🙂 Nagy örömünkre elég gyakran jártok nálunk, szeretitek Magyarországot?

Joakim: Igen! Nagyon kedvesek itt az emberek, és bár nem sokat értek a nyelvből, minden alkalommal remek koncertet tudunk itt adni és nagyon jól érezzük magunkat. És minden alkalommal fáj a fejem távozáskor, a pálinka miatt 🙂 Mindenki pálinkával kínál minket. “Kóstold meg ezt” Ó, tudom, mi ez, már kóstoltam, “Nem, ez a saját házipálinkám” És akkor megkóstolod, aztán másnap… jajj 🙂

RV: Igen, nagyon sokféle pálinkánk van és bárki joggal mondhatja, hogy ilyet még az életben nem ittál 🙂

Joakim: Pontosan! Mindenki ezzel jön, hogy az övé a legjobb, a nagymamája receptje…

RV: A válaszoddal egy picit részben már meg is válaszoltad a következő kérdésemet: milyenek voltak az első benyomásaitok az országunkról, amikor először jöttetek hozzánk?

Joakim: Budapest, nem mint koncert helyszín, hanem mint város, őszintén szólva szerintem az egyik legszebb város a világon, de Európában biztos, egyedül Prága veheti fel Budapesttel a versenyt. Prágát is nagyon szeretem, és vannak bizonyos hasonlóságok, mindkét városnak van nagy vára, folyó szeli ketté őket. Nagyon tetszik itt. Tele van történelemmel. Amerikában ugye, ha öregnek mondanak egy épületet, az száz éves. Itt Európában nem mondod semmire, hogy öreg, ha nincs ezer éves, nagy különbség 🙂

RV: Ha már a történelmet említed, elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer majd a magyar történelemből szemezgettek egy anyaghoz? Hiszen sajnos, vagy épp ilyen értelemben szerencsére mi is bővelkedünk szörnyű emlékekben, háborúkban.

Joakim: Igen, számos csatát vívtatok az Ottomán Birodalommal, most törökök, ugye? A zenekaron belül beszélgettünk is már erről, de mivel nem csak magukkal a háborúkkal foglalkozunk, hanem az emberekkel is, úgyhogy ha lesz ilyen – persze nem ígérhetek semmit – szívem szerint inkább az ’56-os forradalommal foglalkoznánk. Ez közelebb van időben, könnyebb hiteles adatokat gyűjteni, és szeretünk a civilekre is koncentrálni, nem csak mindig a katonákra.

RV: Úgy érted, a háborús események emberekre gyakorolt hatása foglalkoztat?

Joakim: Pontosan. Számomra ez a legérdekesebb része a háborús történelemnek. Nem az, hogy kinek van a legnagyobb tankja, hanem hogy ez az egész miként hat az emberekre, hogy lesz az egyikből hős, a másikból seggfej, ilyen extrém körülmények között, mint egy háború. Tényleg ez a legizgalmasabb aspektusa ennek a világnak.

RV: Értem. Szóba hoztad a hősöket – állati jó amúgy, hogy felteszek egy kérdést, amire úgy adsz remek, bő választ, hogy már érinted a következő kérdésemet

Joakim: Bocsánat…

RV: Dehogy, nagyon tetszik, megkönnyíted a dolgomat! 🙂

Szóval, Hősök címmel jelent meg a legújabb albumotok. Hogyan szedtétek össze ezeket az embereket, akikből a II. Világháború folyamán hős lett? Volt egy nagyobb számú “jelölt” és közülük választottátok ki a 10 befutót?

Joakim: A lemezen 10 dal van, nekünk volt kb. 50 hősünk, akikről meg akartunk emlékezni, de nagyon fontos volt számunkra, hogy a zene passzoljon az adott ember történetéhez. Megvolt a zene, és bizonyos értelemben hagytuk, hogy a dal válasszon magának történetet és ezáltal hőst. Az emberek, akiknek a történetét elmeséljük, sokféleképp kerültek képbe. Volt, hogy turné közben kaptunk egy könyvet, volt, hogy rajongói e-mailekből kaptunk tippet, információt. Ennél az albumnál, és a Coat of Armsnál az ötletek 40, talán 50%-át rajongóktól kaptuk, hiszen hiába szeretjük és ismerjük a katonai, háborús történelmet, mindent mi sem tudunk olyan mélységben felkutatni. És ugye, minden országnak megvan a saját történelme amit az ottani rajongók nálunk sokkal jobban ismernek, számunkra pedig szinte lehetetlen lenne úgy körüljárni. Szóval néhány történet úgy jött, hogy Pär és én olvastunk róla vagy láttuk dokumentumfilmen, néhány pedig rajongóktól kapott könyvek, levelek alapján.

RV: Ez nagyon érdekes. Még egy kérdés a Hősökkel kapcsolatban: az szándékos, hogy a hősök, akikről meséltek, a világ minden tájáról származnak? Hiszen nem csak német, orosz és amerikai, de brazil, belga és ausztrál ember története is helyet kapott a lemezen.

Joakim: Igen. Egyrészt, olyan történeteket akartunk elmesélni, amik nem általánosan, nem mindenki által ismertek. Ugyanakkor már az elején elhatároztuk, hogy amellett, hogy a legjobb sztorikat szedjük össze, egyetlen ország sem kap kettőnél több dalt. Szóval igen, a sokszínűség szempont volt. Fura módon a II. Világháború hőseiről szóló albumon végül egyetlen ország kapott két dalt, Németország, ami tényleg nagyon, nagyon furcsa. A folyamat elején szó volt franciákról, kanadaiakról, aztán különös módon mégis egy ausztrál fickó kapott dalt, aki még csak nem is katonaként, hanem felcserként szolgált.

Egészen korán, gyorsan kialakult, hogy melyik dalhoz melyik hős története passzol a legjobban, és mondhatom, nagyon szerencsések voltunk, semmit nem kellett változtatnunk a terveinkhez képest, és mire mindennel végeztünk, minden tökéletesen klappolt, egyetlen dalt kivéve, ez pedig a No Bullets Fly volt. Egyetlen ötletünk sem stimmelt, semmi nem működött ezzel kapcsolatban. Aztán Pär meg én felidéztük, hogy milyen is ennek a dalnak a hangulata. Ez nem szomorú dal, inkább büszke, szinte már boldog történetet sugall. Akkor eszünkbe jutott Franz Stigler és Charlie Brown esete, ahol a német pilóta parancsa dacára nem volt hajlandó lelőni az ellenséges amerikai gépet, és akkor tudtuk, hogy megvan a megfelelő történet a dalhoz. Utána olvastunk még, tettünk-vettünk, és meglett.sabatonpecsa 20150126

RV: Honnan jött a ballada ötlete? Nem igazán jellemző az ilyen lassú, lírai, érzelmes dal a Sabatonra…

Joakim: Egyáltalán nem volt tervben a lemezzel kapcsolatban. Emlékszem, úgy 2013 november-decemberében otthon voltam, írtam a lemez anyagát, és nagyon beteg voltam, semmi hangom nem volt. De írtam tovább a dalokat, gitározni, zongorázni, programokat kezelni olyankor is lehet. Aztán kikapcsolódásként improvizálgattam a zongorán és egyszer csak jött a dallam. Jön egy jó dallam, naná, hogy felveszed, nehogy elfelejtsd, szóval felvettem az intrót, verzét és a refrént, zongorával, énekkel. Aztán elmentettem, hogy majd máskor meghallgatom és talán kezdünk vele valamit. Persze a nagy sietségben a Hősök dalai közé mentettem. Aztán amikor decemberben Costa Ricán játszottunk, a többiek kérdezték, hogy van-e valami hallgatható anyag már az új lemezről, én meg mondtam, hogy persze, minden ott van abban és abban a folderben. El is feledkeztem róla, hogy a balladát is oda mentettem. Kicsit később visszajöttek a srácok és mondták, hogy az a ballada-féleség – ami, mondom, egyáltalán nem erre készült és el is felejtettem, hogy ott van a többi közt – állati jó, a hangom ritka szar rajta, de a dallam kibaszott jó! Én csak lestem és mondtam, hogy basszus, azt nem is kellett volna hallaniuk! (Nagyon nevet) De van egy szabály a zenekarban: a jó dal az jó dal, úgyhogy megcsináltuk.

RV: Szerintem gyönyörű, igazán megkapó lett. Kicsit beszéljünk másról, hogy látod magát a műfajt, a power metalt mostanában?

Joakim: Nos, új és fiatal zenekarok tűnnek fel és közülük jónéhányan fantasztikusak. Erre a turnéra például a Battle Beast kísért el minket, nagyon szeretem őket, a zenéjüket, az utóbbi idők egyik legjobb zenekara. Akkor a korábbi turnén ott volt a Wisdom.

RV: Ó igen, nagyon büszkék voltunk rájuk

Joakim: Velük ma felveszünk egy dalt.

RV: Alig várom, hogy meghallgathassam 🙂 Nemrégiben már Amerikát is meghódítottátok…

Joakim: Nem, még csak próbálkozunk vele, folyamatban van (nevet)

RV: Érzékeltek valami komolyabb különbséget az amerikai és az európai rajongók közt? Más az ízlésük, mások a kedvenc dalaik?

Joakim: Nem igazán, egy fülbemászó dal az fülbemászó dal bárhol, Svédországban, Magyarországon vagy akár Amerikában. Természetesen mindig külön jelentősége és hangulata van annak, amikor Lengyelországban, Finnországban, vagy éppen Amerikában az ő saját történelmüket feldolgozó dalokat játszunk. De általánosságban azt mondhatom, hogy a legtöbb országban ugyanúgy fogadnak minket. A nagyon nagy különbség ott van, hogy az egész heavy metal műfaj Amerikában teljességgel underground, hacsak nem a Mötley Crue-ről, Metallicáról és a többi nagyról beszélünk, akik tényleg őrületesen nagyok. Zenekarok ezrei működnek lényegesen kisebb léptékkel, és a kettő között nincs semmi, szinte nincs heavy metal egyáltalán. Nagyon nehéz például egy amerikai zenekarnak beindulni és valamit elérni, hiszen irtó nagy a konkurencia. Mindenki kis klubokban játszik. A mi esetünkben is, Amerikában kb. tizedét érjük el, tizedakkorák vagyunk, mint itt Európában. Itt egy jó buli azt jelenti, hogy vannak 6000-en, ott 600-an.

RV: Hát ez tényleg óriási különbség. De nem adjátok fel, ugye? 🙂

Joakim: Dehogy. Szerintem, ha nem játszod ki a lelked ötven embernek, akkor nem érdemled meg, hogy 50.000 ember előtt játszhass…

RV: Na ezt nevezem hozzáállásnak 🙂

Beszéljünk egy kicsit a turnézásról. Rengeteg koncertet adtok (Itt Joakim közbeveti, hogy évente úgy 150-et!), ez rettentő megterhelő, hogy óvjátok az egészségeteket, hogy bírjátok energiával?

Joakim: Megoldható, többnyire annak függvénye, hogy ki mennyire vigyáz magára. Persze, valószínűleg nem bírnánk ezt a tempót, ha teszem azt, 45 évesek lennénk (ő most 34, de döbbenetesen fiatalnak néz ki – a szerk.), mert fizikailag nagyon igénybe veszi az embert. Magamon is érzem, amikor 5 nap játszunk egymás után, aztán jön egy szabadnap, majd 4 nap fellépés megint zsinórban, hogy bizony, elfogy az erő, elfáradok, még akkor is, ha egy csepp alkoholt nem iszom, szép lassan mintha elfolyna belőlem az energia. Persze ez csak napközben van így, az este, a színpadon töltött idő teljesen más, akkor mindent kizár az ember, csak az ott és az akkor létezik. Igyekszem sokat aludni, meg amennyire lehet, egészségesen étkezni és soha nem rúgok be, ha másnap fellépés van. Hogy az ember megiszik egy-két sört, az rendben van, de soha nem megyek el bulizni, komolyan inni, zenétől hangos helyre, ha másnap játszunk. Ellenben ha másnap szabadok vagyunk, boldogan megteszem 🙂

RV: Amikor véget ér egy turné, hogy pihensz, hogy töltődsz fel? Már csak azért is érdekel a dolog, mert kb. az év felét koncertezéssel töltitek, olyan sok idő nem maradhat a pihenésre, hiszen valamikor az új dalokat is meg kell írni, stúdióba kell vonulni…

Joakim: A zeneszerzés nem megterhelő. Eredetileg templomi és Hammond orgonista vagyok, úgy kezdtem, de a színpadon nem játszom, szóval számomra a zenélés kikapcsolódás. Turné után az biztos, hogy rengeteget alszom az első nap, igazából akkor döbbensz rá, mennyire fáradt vagy, amikor haza érsz. A második nap már unatkozni kezdek, és ha unatkozom, leülök a zongorához és improvizálok, mert az megnyugtat, kikapcsol és jól esik. Az új lemezek anyagai többnyire így születnek, hogy improvizálok, aztán előbb-utóbb valami kialakul.

RV: Egy kicsit személyesebb kérdés, ha nem baj. Melyik szövegedre vagy legbüszkébb?

Joakim: Szerintem a szövegek többnyire a középtempós vagy lassabb daloknál érvényesülnek leginkább, mert alapvetően érzékenyebb témákat írsz meg, mint egy gyorsabb dalban, ami alkalmasint agresszívabb is, amivel nincs semmi bajom, csak nem alakul ki olyan mély érzelmi kötődés a dallal. Szóval melyik is… hadd gondolkodjam picit. Azt hiszem, a Carolus Rex, svédül, nem, a Caroleans Prayer, svédül (Karolinens Bön – a szerk.). Tudod, a jelentés, a mondanivaló ugyanaz angolul meg svédül, de azok a finom nüanszok, azok az anyanyelven jönnek ki igazán.

RV: Melyik a kedvenc Sabaton dalod és miért? Egyáltalán van egy ilyen?

Joakim: Tulajdonképpen soha nem hallgatom a dalainkat, mert játsszuk őket. De az új albumról minden alkalommal, amikor elkezdjük játszani a To Hell And Back-et, ugrálunk, a közönség is ugrál, és valamiért folyton muszáj vigyorognom. Nem tudom, miért, ez az “élő” élmény. Zenei szempontból, illetve ahogy a történet, az érzelmek, a zene és a szöveg harmonikus egészet alkot, a Hearts Of Iron – ezt nem játsszuk élőben, ezt meg tudnám hallgatni. Keserédes történet keserédes zenével – tökéletes párosítás.

RV: Ha közelegne a világvége és egyetlen lemezt menthetnél meg, melyik lenne az? Melyik előadó melyik albuma?

Joakim: Udo Dirkschneider – Faceless World, szerintem a legjobb albuma, sőt, legalább olyan jó, mint a legjobb Accept lemezek. Vagy a Rainbow – Rising.

RV: Nagyon szépen köszönöm az interjút, óriási bulit estére!

További képek a Sabaton koncertjéről IDE KATTINTVA érhetőek el!