A Paradise Lost immáron több mint három évtizede űzi sötét és súlyos hangzású zenéjét, de a banda mérhetetlen kreativitása ennyi idő után sem hagyott alább. A zenekar mindig is a metal színtér egyik legkiszámíthatatlanabb szereplője volt. A Draconian Times után kényelmesen kihozhattak volna pár zeneileg hasonló, kockázatmentes lemezt. Ennek pont az ellenkezőjét tették, bevállaltak egy akkor teljesen drasztikusnak ható irányváltást, kijöttek a One Second és a Host albumokkal. Sokan a Faith Divides Us – Death Unites Us című 2009-es lemezüket tartják a következő mérföldkőnek, amely tökéletesen ötvözte a korai évek gótikus doom hangulatát a Host éra dallamosságával. Ám mielőtt bárki azt gondolta volna, hogy az arany középúton haladnak majd tovább, a The Plague Within és Medusa lemezekkel vissza is kanyarodtak a Shades of God / Icon lemezek világához.

Azóta a Paradise Lost egy újabb aranykorát éli, Obsidian címmel pedig május 15-én lát majd napvilágot a zenekar tizenhatodik albuma. A borító, a dallista és egy beharangozó videó (a Darker Thoughts dal egy rövid részletével) már meg is érkezett.

A Nick Holmes énekes, Greg Mackintosh gitáros, Aaron Aedy gitáros, Stephen Edmondson gitáros és Matthew Archer által alapított csapat debütáló albuma 1990-ben jelent meg, Lost Paradise címmel, a Peaceville kiadónál. Következő lemezük, a stílusdefiniáló Gothic egy évvel később látott napvilágot. Ekkor már a korábbi death metal stílusjegyeket a doom metal vontatottabb tempójával ötvözték; Nick Holmes durva hörgő énektémáival kontrasztban pedig operás női éneket is alkalmaztak. A Music For Nations kiadóhoz szerződve a következő albumokon egyre inkább letisztult a banda hangzása: a metal mellett folyamatosan egyre több teret kaptak a klasszikus brit gothic rock műfaj hatása. Népszerűségük csúcsát az 1995-ben megjelent Draconian Times albumuk idején érték el. Ekkor már Lee Morris dobolt az együttesben.

Az 1997-es One Second lemezen új irányba fordult a Paradise Lost, amikor beemelték hangzásukba az elektronikus zenékre jellemző gépi effekteket, loopokat és hangmintákat, némi csalódást okozva ezzel a korai éra rajongóinak, de egyben újakat is toborozva. Az EMI-nál megjelent következő albumon (Host, 1999) még tovább léptek ebbe az irányba, és a gitárok szinte teljesen eltűntek a dalokból. Azóta lemezről lemezre fokozatosan hoznak vissza egyre többet régi énjükből. A 2007-es In Requiem című albumukat (amely már a Century Medianál jelent meg) a kritikusok az 1993-as Icon című klasszikus Paradise Lost lemezhez hasonlították. A Lee Morris helyére 2004-ben érkező Jeff Singer dobos 2008-ban lépett ki az együttesből. A banda új dobosa Adrian Erlandsson (ex-At the Gates, ex-Cradle of Filth) lett.

A zenekar aktuális felállása – ami többnyire megegyezik a kezdetleges line-uppal – a 2010-es évek első felében két nagylemezt (2012 – Tragic Idol, 2015 – The Plague Within), több válogatás-albumot és néhány koncert-anyagot adott ki – ezek mindegyike a korai, pionír stílus felelevenítését, újragondolását fémjelzi.

2016 júniusában kétségkívül új korszak vette kezdetét a Paradise Lost történetében; ugyanis a banda világraszóló lemezszerződést kötött a műfaj egyik legismertebb és legsikeresebb kiadójával, a német Nuclear Blast-tal. Egy évvel később pedig a csapat kiadott egy súlyos, doom-központú anyagot, aminek címe: ‘Medusa’. A ‘Medusa’ 2017. szeptember elsején jelent meg, rajta nyolc, “a korábbiaknál keményebb, lassabb és vontatottabb, kísérteties, északi hangulatú dallal.

Aaron Aedy gitárossal és Waltteri Väyrynen dobossal két éve készített interjúnkat ITT találjátok!

Paradise Lost – Obsidian
(Május 15 – Nuclear Blast)

01. Darker Thoughts
02. Fall From Grace
03. Ghosts
04. The Devil Embraced
05. Forsaken
06. Serenity
07. Ending Days
08. Hope Dies Young
09. Ravenghast