„Dimebag” Darrell Abbott nem akart valaki lenni. Azért állt ott, a színpadon, hogy lélekkel felöltöztetve megszólaltasson hangokat és ebből fakadón, mint minden előadó, érzelmeket közvetítsen. Hogy boldoggá tegye azokat az embereket, akik csodálták. Azokat is, akik nem, mert ő ilyen volt. Maga volt a lélek. Az egyéniség. Szerette a rajongóit és őszinte tisztelettel, alázattal volt a zene iránt. Mi pedig ugyanakkora tisztelettel emlékezünk rá.

 

Dime halálának 12. évfordulójához egyre inkább közeledvén egy olyan zenésszel ültünk le a Városligetben és idéztük fel azokat a bizonyos „panterás” éveket, akinek a legendás gitáros mind zeneileg, mind erkölcsi értelemben rendkívül értékesnek számít. Vörös Attila [Nevermore, Leander Rising, Vulgar Display of Cover – Pantera tribute] mind a mai napig a legnagyobb példaképeként emlegeti az embert, akit azon a hideg, decemberi estén oly igazságtalanul, minden értelem nélkül ragadtak el ebből a világból. Vele kapcsolatos gondolatairól mesél most a következő interjú folyamán, amelyben arra is fény derül, hogy milyen hatással volt Darrell nemcsak a zenei, hanem az emberi szemléletmódjára is. Pénteken este pedig megnézhetitek őt és Pantera tribute zenekarát, a Vulgar Display of Covert – az esemény alkalmával többek között az idén 20. esztendeje piacra dobott „The Great Southern Trendkill” kiadványt is meghallgathatjátok teljes egészében, Vörös Attila (szólógitár), Mári Péter (ének), Guoth Zalán (basszusgitár) és Budai Béla (dob) előadásában. A rendezvénynek a fővárosi KVLT BP ad otthont.

Mesélj egy kicsit arról, hogy milyen volt számodra az a pillanat, amikor először találkoztál a Pantera zenéjével! Hogy jött neked ez az egész és hogyan idéznéd fel azt az időszakot, amikor megismerkedtél a világukkal?

Vörös Attila: „Tök vicces, mert óriási meglepetésre éppen a Pantera ”Official Live: 101 Proof” albuma van bent a kocsi lejátszójában. Úgy kezdődött, hogy édesanyámnak és édesapámnak volt egy hanglemezboltja, és miután az iskolában először meghallottam ezeket a súlyosabb zenéket, szóltam apukámnak, hogy hozzon haza nekem a boltból ilyen dolgokat. Ő mindig heavy metalt, meg rockzenét hallgatott, de soha nem erőltette ránk. S amikor megkértem, hogy mutasson valami keményebbet, akkor az első ilyen zenekar az Exploited volt. Aztán valahogy ráleltem a Sepultura ”Chaos A.D.” albumára, ami teljesen letaglózott, és akkor mondtam azt otthon édesapámnak, hogy ha lehet, akkor ennél is keményebbet szeretnék hallani. Akkor berakta ezt a lemezt, mondta, hogy szerinte tetszeni fog nekem.”

[Közben bekapcsolja a lejátszót és megmutatja az ”Official Live: 101 Proof” kiadványon a ”New Level” című dal elejét.]

„Körülbelül 11 éves voltam, amikor ezt meghallottam, és itt végem volt! Konkrétan ezen a ponton, meg amikor beindul a ”New Level” klasszikus, romantikus felmenetele, én ott ténylegesen megvilágosodtam. Amiről beszélni szoktak, hogy fényt látsz és valami megszületik benned, ami előtte nem volt – ez történt itt. Minthogyha ültem volna egy fa alatt és valami fejbevert volna, hogy „Úristen, ez a zene!” Hogy amit eddig hallottam, azt nyugodtan ki lehet törölni, az semmi. Ez volt, és az ”Official Live: 101 Proof” azóta is minden idők legkedvesebb lemeze maradt nálam. Phil Anselmo üvöltéseit és a gitárt hallottam először, de egyben az egész volt az, ami teljesen fejbevert. Együtt a csapat nyilván. Ugyanakkor Dimebaggel is így találkoztam először és a gitár, mint hangszer is akkor jelent meg először igazán az életemben.

Utána egy, vagy másfél éven át csak ezt a kiadványt hallgattam, körbe-körbe. Leginkább az élő felvételeket, mert az utolsó két szám – az egyik az ”I Can’t Hide”, amit játszani is szoktunk – annyira nem tetszett. Más hangzásuk volt. Egy idő után pedig kíváncsi voltam arra, hogy milyen más lemezeik vannak, mert addigra a ”Reinventing the Steel”-t leszámítva az összes stúdióalbum megjelent, tehát egyiknek sem élhettem meg a születését. Akkoriban lehetett még kazettán is hallgatni zenéket, és ilyen formában került hozzám a ”Cowboys from Hell” album, ami tetszett, tetszett, de annyira nem fogott meg elsőre egyébként. Persze, ma már itt teljes őrület van! De beletelt egy kis időbe, mire megszoktam, hogy mennyire más az összes kiadvány. Nekem az ”Official Live: 101 Proof” volt a kompakt. Gyakorlatilag ez egy „best of”-ja a Panterának és először a ”Cowboys from Hell” nekem egy kicsit furcsa volt.  Nem is szólt annyira durván és nekem a legelején ez is számított. Aztán szépen lassan elkezdtem begyűjtögetni sorra a lemezeket és teljes magam alá fosás volt! Később, ami még nagy váltást jelentett és még nagyobb szintre emelte az egészet, az az volt, amikor megnéztem a videókat. A ”Cowboys from Hell” videót, a ”Vulgar” videót, meg a Home videókat. A személyiségem megformálásában jelentős mérföldkő volt az a három VHS kazetta és elég sok állatság is ezeknek köszönhető, amiket evégett később elkezdtünk elkövetni. [nevet] Tényleg ezen szocializálódtam a haverommal.”

Ha jól értettelek, akkor elsőre felfigyeltél Dime játékára?

Vörös Attila: „Ami nagyon kiugrott, az Dime és Phil [Anselmo]. Ők ketten abszolút – teljesen laikusként, mert zenélni egyébként később, 15-16 évesen kezdtem csak el. Sportoltam és egy edzőtáborban két kenus lehozott magával egy akusztikus gitárt, ami a kezembe került. Az lett egy újabb, óriási nagy szerelem.”

Volt köze ehhez Darrellnek?

Vörös Attila: „Szerintem igen. Számomra a gitárosok közül akkoriban, még nem zenészként is Dime és Kerry King voltak a kedvenceim. De főleg Dime. Akkora szakadék van közte és bárki más között…

Amikor elkezdtem gitározni, még jobban odafigyeltem arra, amit Dime csinál. Utólag visszatekintve az első pillanattól fogva pontosan azok a dolgok tetszettek a gitározásában, amik a mai napig is. Zenélek most már tizenvalahány éve, és ugyanazokat a kis nüanszokat, részleteket, apró dolgokat szeretem a játékában nagyon. Számomra emiatt válik el mindenkitől. De nemcsak a gitárjátékában vannak ilyen részletek, hanem magában az emberben is. Nyilván nem ismerhettük, vagy ismerhetjük meg, de egyre több az olyan információ – fényképek, hírek, interjúk, könyvek jelennek meg -, ami egy teljesebb képet ad az egészről. Szerintem – és ez csak most esett le – valószínűleg azért is ismerjük meg egyre jobban, mert ahogyan idősödünk, meg tapasztaltabbá válunk, sok mindenre másképpen is tudunk nézni. Jobban bele tudom én is élni magam, míg régen csak az energia vitt el. Csak az érzésről tudtam, hogy k…va jó és hogy nagyon állat, amit ők képviselnek. Mindazonáltal annak ellenére, hogy soha nem találkoztam vele, nemcsak zeneileg, hanem emberileg is nagyon megérintett.”

Vannak-e kedvenc riffjeid – ha egyáltalán Dime esetében ki lehet bármit is emelni?

Vörös Attila: „Ha nagyon ki kellene emelni, én mindig az ”Official Live: 101 Proof”-on a ”New Level”-t mondom, mert nekem abban van benne az az energia, az az erő, ami számomra a Panteráról szól. Gitározás terén is ez az egyik kedvenc számom, eljátszani is, illetve ahogyan az a szóló ott el van játszva. [nevet] Kétségkívül lehetetlen választani, mert annyira sok jó riff van, meg annyira jellegzetes, annyira egyedi minden, de hozzám ez áll a legközelebb!”

Volt szerencséd látni őket élőben valamikor?

Vörös Attila: „’98-ben játszottak a Népstadionban a Black Sabbath-tal. Édesapám elment erre a koncertre, de nem vitt el, mert nagyon kicsi voltam. Majd miután kijött a ”Reinventing the Steel” és már egyébként gitárt is fogtam a kezemben, akkor egy ismerősömön keresztül ki tudtak vinni New Yorkba és ott láttam a Panterát! 2000-ben, 14 évesen! [nevet] Nagyon durva volt!

Volt egy Ozzfest fesztivál, és több más zenekar is játszott, akiket szerettem abban az időben, de nyilván a Pantera érdekelt a legjobban, egész nap. Már reggel kint voltunk, és azért estére kicsit elfáradtam. Nap közben egyszer láttam Vinnie Pault, kijött dedikálni. Már az is teljes kiborulás volt! Emlékszem, kígyóbőrmintás csizmában volt, meg farmerben és a kalapjában. Aztán jött a koncert, én végigüvöltöttem az egészet. Ami nagyon megmaradt, az Dime haja, a frissen mosott, göndör Dime haj, amikor ilyen iszonyat nagy bubi frizurát látsz, az a klasszik! Ami pedig nem tetszett a koncertben, az az, hogy Phil Anselmo nagyon sokat beszélt a számok között. Akkor még nem tudtam angolul, meg nem is érdekelt. Az a frontember típus volt, és nekem nem tetszett, hogy nyolc percen át dumál valamiről, amit amúgy sem értek. Én azalatt meghallgattam volna két számot. Ennek ellenére leírhatatlan élmény volt! Utána jött Ozzy, azt meg végigaludtam, annyira fáradt voltam.”

Hogy viselted a feloszlásukat?

20161108 204451 HDR 337 x 599Vörös Attila: „Nagyon rosszul viseltem, amikor ilyen hírek jöttek. Teljesen ki voltam borulva. Már egyébként amikor megjelent Phil [Anselmo] második Down lemeze [Down II: A Bustle in Your Hedgerow], én arra is rossz szemmel néztem. Így, hogy zenélek és nőtt az élettapasztalatom is, teljesen másként látom az egészet, de akkor nagyon nehezen viseltem. Én emiatt a mai napig nem is szeretem azokat a Down albumokat, annyira. Mert megmaradt bennem ez a gyermeki dac. Hogy a Panterának vége lett, és ez így szörnyű! Konkrét tragédia volt már az is! Utána jött a Damageplan. Én lojális maradtam és abszolút megadtam az esélyt. Már gitároztam is, Dime a szememben csak egyre nőtt. Ráadásul a szüleim iszonyatosan jófejek voltak, mindig mindenben támogattak. A zenélés is ilyen volt és látták, hogy ez nem egy háromnapos csoda – amiből azért kijutott egy pár az életemben -, hanem hogy ezt tényleg komolyan veszem és hogy tehetségem is van hozzá, és a második komoly, rendes igazi hangszerem, amit megvettek nekem, egy eredeti amerikai panterás, dimebages gitár volt! A mai napig az a kedvenc gitárom. Nyolc hónapot vártam rá és a végén az utolsó hónapokban minden nap megnéztem a ”Watch it Go”-n a hármas videón azt a részt, amikor [Dime] bemegy a Washburn gyárba a céghez és megmutatják a gitárjait, mert tudtam, hogy nekem majd jön a villámos gitárom. Emlékszem arra a napra, amikor megérkezett. Leírhatatlan volt! És ennyire jófejek voltak a szüleim. Mondtam, hogy nekem elég lesz az olcsó, a koreai villámos gitár, csak az legyen, mert azt nagyon szeretném, és édesapám azt mondta, hogy „Nem, ha már megvesszük, akkor vegyük meg a frankót!”, és megvette az eredeti amerikai gitárt!

Na és amikor a Damageplan albuma megjelent, teljesen a helyén tudtam kezelni, mert ez egy olyan lemez, ami egy ilyen időszakban és így született. Tök más környezetben, más emberekkel kellett együtt dolgozniuk, más jött ki belőlük. Vitathatatlan, hogy a Pantera arról a négy emberről szólt. Külön-külön egyikük sem tudta volna ezt csinálni. Ők együtt voltak a Pantera. Szóval nekem sosem volt kedvencem a Damageplan, de biztos vagyok benne, hogy még egy pár k..va jó album jött volna ki azóta. Szeretem a Damageplant, de érződik benne az a negatív energia, a szövegeken is, hogy ez azért nem úgy született, ez egy fájdalmas lemez volt. Bizonyítási vágyuk is volt, szerintem mást is próbálgattak. Semmi sem úgy történt, mint ahogyan azelőtt megszokott volt.

Vártam, hogy jöjjön a második Damageplan album, amit be is ígértek. De aztán nem jött…”

Hát nem jött…

Vörös Attila: „Az a dolog tragikus. Gyakorlatilag a mai napig nehezemre esik róla beszélni.”

Merre voltál, amikor megtudtad?

Vörös Attila: „A szüleim üzletében dolgoztam. Csütörtök reggel volt. Akkoriban már Kőbányára jártam a zenesuliba és éppen aznap nem volt órám, ezért csütörtökön és szombaton mindig a boltban dolgoztam. Úgy tudtam meg, hogy jött be egy vevő, és mint amikor akármilyen hírt olvasol, közli, hogy „Hallottátok, hogy megölték Dimebaget?” Teljes kiborulás volt. Édesapám ott állt mellettem és egyből látta, hogy baj van. Hogy meg kell nyugtatnia. S akkor még ez az egész úgy volt, hogy nem lehetett tudni pontosan, hogy mi történt. Mindenféle hírek terjedtek. Hogy lövöldözés volt és többen meghaltak, és lehet, hogy Vinnie Paul is. Én egy hétig nem is igazán tudtam felfogni az egészet. Szörnyű volt. Tudod, amikor próbálsz megérteni egy helyzetet, amiben semmilyen értelmes dolog nincs. Az egész értelmezhetetlen. Annyira egy értelmetlen halál!

És ezt tök sokan nem is értik meg, hogy egy ember, akivel soha nem találkoztál, nem ismerted, egyszer nem beszéltél vele, hogy tud ennyire megérinteni. A mai napig nehezemre esik beszélni erről. Tök durva! És soha nem volt azóta sem ilyen.”

Változtatott valamit a biztonságérzeteden?

Vörös Attila: „Ez nem jutott az eszembe soha. Nem voltam akkoriban olyan szinten, hogy napi rendszerességgel klubokban játsszak. Máshol is élünk. Itthon legfeljebb attól kell félni, hogy ellopják a hangszereidet. De nem, engem ilyen szinten nem befolyásolt. Más szinten igen.

Nyilván emberileg érintett meg a legjobban, de pont akkoriban szerettem volna venni magamnak egy másik gitárt és óriási csalódás volt látni, hogy már aznap felkerültek különböző oldalakra a dedikált gitárok. ”Rest in Peace, Dimebag!”, 10 ezer dollár. Előtte volt az a gitár ezer dollár. Nyilván nem azt sajnáltam, hogy nem tudok megvenni egy hangszert, mert tízszerese lett az értéke, hanem, hogy az emberek így gondolkodnak, meg így állnak hozzá, és ilyen szöveggel adnak el egy gitárt.”

Milyen volt gyermekkorodban felnézni Darrellre, és milyen most?

Vörös Attila: „Nekem ugyanolyan! [nevet] Nálam ez semmit sem változott!”

Összességében hogy hatott Dime személyisége és munkássága arra, amit te csinálsz?

Vörös Attila: „Óriási szinten. Ha zenei szemmel elemeznénk a dolgokat, a legfontosabb talán az, hogy nagyon fontosak nekem a részletek. Az apró dolgok. Az emberi tényezők. A hibák, a koszok. Nagyon szeretem azt, ha valami durván megszólal, tökéletesen, tehát egyben van az egész, de kell, hogy ott legyen benne a lélek. Az ember. És pont a kis hibák, a kis tökéletlenségek adják meg.

Dime attól állt és áll mindenki felett – és csak nagyon kevesen vannak hasonló szinten -, hogy a zenélés technikai részét csak és kizárólag eszköztárnak használta fel. Semmi nem volt öncélú a játékában. Nem az volt, hogy tudott rohadt gyorsan játszani, vagy, hogy technikailag meg akarta mutatni, hogy mekkora virtuóz, hanem az érzést akarta. Akár egy hangba is belepakolt mindent. Mintha az életéért játszana, úgy játszott minden egyes pillanatban.”

Bele is tudott merülni…

Vörös Attila: „Pont ettől k…va jó az egész, hogy bekapcsolt egy gomb, elindult a zene és kész. Ő ott egy másik univerzumba került. Nézni is jó. Ha nem hallanám, hogy mit játszik, akkor is élvezetes lenne, mert egyszerűen úgy nyúl a hangszeréhez, mintha egy lenne az ember és a gitár. Olyan lazasággal csinál meg olyan elképesztő dolgokat, amiket senki más. Nagyon kevés olyan zenész van, aki ilyen könnyedséggel játssza nemcsak a saját dalait, hanem bármilyen zenét. Mindamellett nagyon durva dolgokat is játszott. Az egyszerű dolgokat is durván játssza.

Panterát azért nagyon nehéz játszani, mert ott nemcsak a szólók nehezek, hanem a riffek és a ritmus is, tehát minden. A dob, a basszusgitár és az ének együtt, ahogyan megszólalnak, ahogy a tempók változnak, az annyira elementárisan erős, annyira zsigerből jövő… A mai típusú zenék, amilyen irányba elhaladt a dolog, nem is hagynak ennek teret. Én azt látom, hogy kezd minden visszamenni egy klasszikusabb, retro irányba. Minden elgépiesedett, a zene is, és nincs benne az emberi tényező. Minden az élére van vágva és így is játszanak az emberek. Iszonyat gyorsan, technikásan, pontosan. Most már minden sarkon van egy durva virtuóz a világon. Ha felmész a YouTube-ra, tele van virtuózokkal. De nincs benne érzés, egyéniség.

Az én játékomra, a szemléletemre az volt a legnagyobb hatással, hogy a saját utadat kell követni és az, hogy ezen dolgok fontosságát kell előtérbe helyezni. Nyilván nekem is volt egy olyan időszakom, amikor gyorsan akartam játszani, vagy még gyorsabban, de ez viszonylag hamar letisztult nálam és most már nem erről szól az egész. Hanem inkább arról, hogy két hangot fogjak meg úgy, hogy abban tényleg benne legyen minden.”

Van egy Pantera tribute zenekarod, a Vulgar Display of Cover. Ennek kapcsán, amikor elhatároztad, hogy szeretnél ezzel foglalkozni, akkor bizonyára voltak különböző céljaid, mindamellett, hogy adózni szerettél volna Darrell emlékének. Hogy érzed, a visszajelzések alapján sikerült elérned azt, amiért létrehoztad? Érzed ezt a fajta kiteljesedést?

Vörös Attila: „Messzebbről közelítve a dolgot, nálam ez korábban indult. Már akkor is akartam Panterát játszani, amikor még volt Pantera. Aztán amikor ez a tragédia megtörtént, akkor évekig nem akartam. Nálam ez túl érzékeny pont volt. Végül nem tudtam továbblépni és nem tudtam nem engedni ennek az érzésnek, ezért létrehoztam a Remembering the Steel nevű Pantera tribute zenekaromat. Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor először játszhattam el a dalaikat. Egy ideig csináltuk, aztán volt énekescsere, majd szétmentünk. Én kimentem Amerikába, jött a Nevermore, és amikor visszajöttem, akkor alapítottuk meg újra, Vulgar Display of Cover néven. Egyébként a tribute névválasztásokra nagyon büszke vagyok! Mindkettő tök jó volt szerintem! [nevet] A Remembering the Steel logóját egyébként még szolfézsórán terveztem.
 

ARVE Error: Wrapper ID could not be build, please report this bug.

Mesélek egy nagyon durva sztorit! Az évek alatt volt pár olyan visszajelzés, ami mellett nem tudtunk elmenni. 2007-ben találkoztam először Vinnie Paullal Amerikában. Ott alá is irattam a karomat. Majdnem elájultam, annyira izgultam és ott helyben át is üttettem. Később, a Nevermore-os időszak után a Csihar Attilával együtt mutattak be minket Phil Anselmonak. Ő óriási Mayhem fan és a Hellfesten Franciaországban szerepelt a Down meg a Mayhem is. De az brutális volt! Nagyon király volt! Anselmo a mai napig tartja a kapcsolatot a Csihar Attilával és iszonyat jó fej volt! Nyilván megosztó személyiségű is, de alapvetően ténylegesen egy kedvesség, meg olyanfajta gyermeki infantilizmus árad belőle, ami nagyon anselmos, és pozitív értelemben anselmos.

Utána az volt, hogy a Csihar Attila küldött egy szeretetcsomagot az Anselmonak és én voltam a postásfiú. A Hegyalja Fesztiválon egy színpadon játszott a Downnal a Leander Rising. Azt hiszem, nyitottuk aznap a nagyszínpadot, korai időpontban játszottunk. Éppen, hogy beestünk a koncertre, ezért nem tudtam előre odaadni neki. Direkt vittem egyébként a villámos gitáromat is, hogy majd aláiratom vele, amire aztán később nem került sor. Mindjárt elmesélem, hogy miért! Nagyon vicces!  

Egyből felmentünk a színpadra, elkezdtünk játszani és észrevettük, hogy Phil Anselmo feljött a színpadra, hallgatta a dalainkat és bólogatott. Én ott teljesen kikészültem nyilván… Tehát totál dráma! Jeff Loomis előtt izgultam feleennyire, amikor először találkoztunk. Nekem egy gitáristen, a legnagyobb élő kedvencem előtt kellett játszanom a saját számait jól, hogy bekerüljek a zenekarába. Ennél jobban izgultam a Hegyalján, amikor a saját számainkat játszottuk Phil Anselmo előtt! [nevet] Akkor mondtam a többieknek, hogy most eljátsszuk az ”I’m Broken”-t! Nincs mese! Odamentem hozzá a szám után és mondtam neki, hogy „Figyi, eljátszunk egy Pantera számot, az ”I’m Broken”-t!” És annyira hülye voltam, simán megkérhettem volna, hogy jöjjön fel énekelni! Jött volna, biztos vagyok benne. Utólag tudom. Eljátszottuk a dalt, egyébként nem játszottam jól, mert annyira izgultam, mint az állat! Meg is fogadtam, hogy ha még egyszer ilyen lehetőségem lesz, hogy Vinnie-vel, Rexszel, vagy Phillel jammeljek, nem fogok izgulni! Ki fogom kapcsolni valahogy, erre tudatosan felkészülök! Az ott sokkhatásként ért és nem tudtam kezelni. Eljátszottam a szólót, voltak benne hibák, de utána odajött, megpaskolta a vállamat, meg megtapsoltatott, és a szám után is külön gratulált [Budai] Bélának, meg nekem. Én ott, mint akivel madarat lehetne fogatni, megőrültem. Elkezdtem vedelni és bárkivel ismerőssel találkoztam, mindenkitől kérdeztem, hogy „Láttátok? Láttátok?” Persze, mindenki látta, úgyhogy k…va jó volt! És az volt a probléma, hogy estére emiatt annyira berúgtam, hogy utána esett le, hogy úristen, nem adtam még oda az ajándékot meg a pólókat, amiket hoztam neki és közben már játszik is a Down! Teljes káosz volt, én már azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Konkrétan olyan részeg voltam, hogy egyszer csak azt vettem észre – és nem tudom, hogy mi történt -, hogy a nagyszínpad közepén felálltam egy monitorládára és valami gitár van a kezemben. Nem tudtam azt sem, hogy basszusgitár, vagy gitár. Utólag kiderült, hogy Phil Anselmo akasztotta a nyakamba, mert még emlékezett délutánról és annyira bejött neki. Egyetlen dolog van, amit az életemben visszacsinálnék, az az, hogy aznap nem rúgok be! Ott valamit bénáztam… Na de érted, Phil Anselmoval játszottam egy színpadon és nem emlékszem rá. Katasztrófa! K…va égő! Később órákon át beszélgettem kettesben Anselmoval az öltözőjükben és semmire nem emlékszem! De ez volt az egyik ilyen nagy élmény, óriási visszaigazolás volt, hogy jó az, amit csinálunk, meg ahogy csináljuk.

20161108 204513 HDR 600 x 337Azt követően egy-két évre rá egy színpadon játszottunk a Hellyeah-vel a Fezenen. Akkor már fel voltam készülve a találkozásra és lelkileg is készen álltam. Nem kezdtem el remegni, meg ilyenek. S képzeld el, majdnem az egész zenekar nézte szinte a teljes koncertünket! Amikor szintén megint eltoltuk az ”I’m Broken”-t, Vinnie Paul állítólag kijött a buszból és belehallgatott, majd visszament. Koncert után aztán a többiek hazamentek, én Bélával kettesben ott maradtam és akkor Tom Maxwell és Chad [Gray] felhívtak a buszra és velük dumáltam. K…va jó arcok voltak és akkor alá is irattam Vinnie Paullal a gitárt! Viszont az is egy nagyon érzékeny téma. Nem tudtam, hogy most ezzel letámadjam-e, hogy Dime gitárját az orra alá vetem, de nagyon jó fej volt és aláírta, meg rajzolt rá egy kis Vinnie Paul fejet. De látszik rajta egyébként az a szomorúság, a szemeiben van.

K…va jó volt az a Hellyeah élmény is, hogy a bandának is tetszett, amit csináltunk, meg k…va sokat beszéltünk a gitározásról, Dime-ról is. Aztán képzeld el, idén márciusban Húsvét tájékán Aaron Barnes, aki a Pantera hangmérnöke volt, de már a nyolcvanas évek végén is, sőt, a Damageplané is végig, ránk írt egy levelet, hogy „Wow!” Hogy ennyit tud csak mondani és ez messze a legdurvább cover banda, amit valaha látott. Utána nemsokkal ráírtam Dime gitártechnikusára és ő is nagyon jókat írt. Ilyen visszajelzések jönnek mostanában folyamatosan. Szóval, amit csinálunk, az ténylegesen van annyira jó, hogy ezzel valóban vissza tudjuk hozni ennek a szellemét. Nagyon sok embernek nem adatott meg, hogy láthassa a Panterát és mi ezt egy kicsit el tudjuk hozni.”

ARVE Error: Wrapper ID could not be build, please report this bug.

Mi az, amit a leginkább átadsz a tanítványaidnak abból, amit Dime-tól technikailag a legjobban megtanultál?

Vörös Attila: „Én azt, hogy használják a fülüket, és hogy figyeljenek arra, hogy k…va jó, ami a hangindítás és a hangbefejezés között történik, de ahogy megszólaltatják a hangot, a koszokat beletegyék. Hogy nem kell mindent élére hajtva, tökéletesen, tisztán játszani, hanem dögösen kell! Ha a téma azt kívánja, hogy szét kell erőszakolni a gitárt, akkor szét kell. Persze, ha meg finomság van, akkor meg vissza kell venni. Dime ilyen szinten széles spektrumon mozgott és ez volt a legfontosabb. Játékosan kell játszani, viccesen. Hogy legyen benne erő, viszont közben ne legyen görcsös az egész.”

A pénteki buli eseménye IDE KATTINTVA!