Zenei érdeklődésem kezdete óta rangos helyet képvisel a Judas Priest a képzeletbeli ranglistámon. Nem is feltétlenül a stúdióalbumok kiválósága miatt – mert annak ellenére, hogy hatalmas rajongónak tekintem magam, mindben találok kivetnivalót – hanem annál inkább a koncerteken nyújtott teljesítményük miatt. Kevés zenekar képes annyira őszintén, szívből zenélni a színpadon, mint ez a legendás birminghami banda. Karrierjük csúcsát a 80-as évek jelentette, mint a legtöbb hasonló kaliberű zenekarnak, és ezt többek között azért is érdemes kiemelni, mert a szóban forgó évtized során egyetlen alkalommal sem látogattak el Európa keleti részére – így hozzánk sem. Ennek okán – pl. az Iron Maiden, Queen, Metallica, és még sok más nagyobb névvel szemben – nem vésték magukat a magyar nép eszébe, így nem is annyira jelentősek tágabb körökben itthon, mint az említett együttesek. Pedig abszolút méltóak lennének rá. Na meg nyilvánvaló, hogy a zenekart Rob Halford orgánuma, és a Tipton-Downing gitárduó vitte a csúcsra. De az idő szalad, fut, rohan… a 80-as évek már csak nosztalgia, archív videók és temérdek könyv témája. A felállás is változik, az ember halandó. Így pediglen, 2018-ban, mint ahogy azt a nagyra tartott évtizedben a sci-fi témájú művek már valami végtelenül utópisztikus kornak véltek, azzal vagyunk kénytelenek szembesülni, hogy az ős-felállásból már csupán ketten tagjai a bandának: Rob Halford, és Ian Hill. Bár Scott Travis dobos a 90-es évek elejétől püföli a püfölnivalót, de személyes véleményem szerint nem alkotja a klasszikus felállás részét. Mert az nem más, mint Rob, Glenn, K.K., Ian és Dave (R.I.P.).

Lényeg a lényeg, a jelenleg folyó turnén már több a klasszikus korszak után becsatlakozott arc. Név szerint a 90-es években belépő dobos: Scott Travis, a már nem is annyira új srác, aki K.K.-t váltotta: Richie Faulkner, valamint az újfiú, akinek Tipton betegsége miatt kellett beugrania a turnéra: Andy Sneap. Igazi vegyesfelvágott. Ennyi csere és váltás után azt gondolná az ember, hogy a színpadról is eltűnt a varázs, hisz az ősfelállás nagyja már nincs jelen (vagy csak ritkán, lásd Tipton esetét, mikor néhány fellépésen elpengeti az utolsó három slágernótát, ha jobb napja van). Ez többé-kevésbé észlelhető is, azonban Rob karaktere mind a mai napig megadja a koncerteknek azt a bizonyos Priest hangulatot. Na persze öregkorára már neki is befigyelnek a heppjei, mint pl. Ozzy-nak: fel-alá járkálás, minden dal alatt ugyan az a koreográfia… de hát kérem, egy 66 (1 hónap híján 67) éves élő legendától ez a legkevesebb. Mindezt írom úgy, hogy az összes általam figyelemmel kísért zenész közül messze rá nézek fel, és tisztelem a leginkább.

Egy szó mint száz, telik az idő, változnak a dolgok, viszont a Priest még mindig árasztja magából a 70-es években megfogant igazi, vérbeli Black Country féle heavy metalt. és akkor térjünk is rá 2018 július 24-ének estéjére.

Pár nappal a koncert előtt érkezett a szervező részéről a bejelentés, hogy a még egészen friss magyar banda, az Ørdøg fogja nyitni az estét. Na persze ez rendesen megosztotta a résztvevők táborát… nem is hiszem, hogy lenne értelme bővebben belemenni a témába. A lényeg annyi, hogy ennek tudatában indultam meg én is a koncertre 24-én délután 4 óra tájékán – tudni illik az első sor közepe volt a célom. Odaérkezvén nagyjából húszan lehettünk a Papp László Aréna bejárata előtt. Ez így egy ekkora kaliberű koncertnél, két órával az előzetesen kiírt kapunyitás előtt kisebb aggodalomra adhatna okot, de ismervén az előzenekar bejelentésére érkezett megannyi reakciót, számítani lehetett rá, hogy a többség majd csak később érkezik. Telt-múlt az idő, majd a kapunyitás előtti percekben már egész szép számmal összegyűltünk a bejárat előtt. Majd jött a beengedés pillanata, ami ilyen esetekben sok hirtelen mozdulattal, és mégtöbb futással társul, hogy biztos legyen a jó hely. Végülis viszonylag könnyen sikerült bejutni, és a legelső sor közepét elnyerni magamnak. Örültem rendesen, mint majom a farkának. Aztán nagy örvendezéseim lecsillapodása után lettem figyelmes arra, hogy az előttem tornyosuló hangfalakból valami nyálas, modern popzene szól. És itt tennék is egy rövid kitérőt, pár szót ejtve a szervezőkről:

Mint azt mindannyian tudjuk, ma már kevésbé plakátokról, és beszélgetésekből derülnek ki a koncertesemények, hanem jellemzően facebook eseményekből. Ez rendben is van, hasznos. A legtöbb szervező ötletesen fenntartja az érdeklődést különféle posztokkal, miegymással – többnyire. Nos, jelen eseménynél ez nem így volt. Kezdve azzal, hogy a szervezők az esemény képéhez egy több mint 10 éves bandafotót raktak ki, át a koncert jelentőségéhez mért igen csekély számú időközi poszton, na meg azok tartalmán egészen a konkrét helyszínen való, rock- és metálkedvelő emberek nyálas popzenére való érkeztetésééig, úgy gondolom megérdemelnek legalább egy dorgálást… Ezt nagyon nem így kellett volna végigvinni. Számtalan apró szervezőcsapat sokkal hozzáértőbben végzi a szervezést, és promózást. És akkor itt állunk, szemben egy nagynevű szervezőcsapattal, akik sorban tanúskodnak arról, hogy magasról tesznek a legkevesebb odafigyelést igénylő részletekre is. Értem én, hogy nem lehet mindenki szakértője egy legendás zenekarnak, de azért egy 2 perces utánaolvasás úgy gondolom, nem nagy fáradtság. Neadjisten egy egyszerű flyer készítés, húha… Aztán pár rock- vagy metálzene kiválogatása egy bő másfél órás várakozáshoz sem okoz komolyabb fejtörést. Valahogy mégsem jött össze… na de elég ebből, az olvasók érzékelhetik jogos felháborodásomat.

Újból felvéve a történet fonalát, ott tartottunk, hogy a gyorsan gyarapodó rockerek tömegei kénytelenek voltak oda nem illő „zenéket” hallgatni várakozásuk során. De aztán hirtelen felcsendült Ørdøg intrója, és a legtöbben kíváncsian kapták tekintetüket a színpadra. Én egyszer korábban már láttam őket, szóval nagyjából tudtam, mire számíthatok. Maradjunk annyiban, hogy nem az én világom a zenéjük, de a basszerkíséret minden számban kimondottan élvezetes volt. Főleg hogy az első sorból is kifejezetten jól szóltak. Persze ott volt közvetlenül előttem több méretes hangláda is, de felülmúlta a várakozásaimat, hogy ilyen közelről is ilyen szépen szól. Félreértés ne essék, hangerőből nem volt hiány. Vörös András frontember többször is hangsúlyozta, hogy mekkora élmény nekik ennyi ember előtt játszani, és meg is értem, mert hátra-hátra pillantva egyértelmű volt, hogy akkor már elég szép számmal összegyűltünk – mindannak ellenére, hogy az aréna kevesebb mint fele volt leválasztva nekünk és a színpadnak.

Befejezvén a magyarok fellépését, jött a szorgos staff, sürögtek-forogtak a színpadon. Hamar át is rendeződött a kép, majd egy hatalmas, Priest szimbólummal ellátott molinót aggattak elénk, ahogy azt már megszokhattuk a korábbi koncerteken is. Annyi változott rajta, hogy telis-tele van rakva különböző dalszöveg-részletekkel a banda repertoárjából. Megjegyzendő, hogy itt az átszerelés során már korrekt zenék szóltak. Aztán hirtelen felcsendült a War Pigs, mely mint sokan tudják a koncert kezdése előtti utolsó dal. Fel is élénkült a tömeg, a híres Sabbath himnuszt, a felénél elvágták, majd jött a Firepower intrója, és BUMM, lezuhan a molinó, majd a színpadon ott áll a Judas Priest. Akinek ismerős az érzés, kár szavakba önteni, hogy ez az első néhány pillanat/perc milyen extázisba tudja hozni a vérbeli rajongót. Én egy darabig fel sem fogtam, hogy a szemeim előtt zajlik az, amire oly sok hónapon át lelkesen vártam. És mégis – ott vannak a színpadon, a Firepower pedig üvöltve hasítja a levegőt. Ezen a turnén több olyan dalt is elővettek a múltjukból, amiket egyébként nem játszottak túl sűrűn. Ilyenek például a rögtön második Grinder, a Sinner, a Bloodstone, a Saints in Hell, valamint a számomra csúcspontot jelentő Tyrant és az utána következő Night Comes Down. De említhetném még a Freewheel Burning-et, és az új album számomra legkedvesebb dalát, a Rising From Ruins-t is. Tehát a setlist bővelkedik igazi finomságokban, és bár korábban játszották a Some Hands Are Gonna Roll című tipikus 80-as évek hangulatú szerzeményüket is, amiben erősen reménykedtem, ez már néhány állomás óta nincs a programban – de panaszra abszolút nincs semmi ok. Mindamellett pedig, hogy milyen jól válogatták össze a dalokat, a teljesítmény is abszolút hibátlan volt (persze az összkép, mert néhány baki mindig van – de hát erről szól az élő show). Rob kifejezetten jó formában van, a 2015-ös Fezenhez képest érezhetően jobban odafigyel a stúdióminőség megközelítésére. Bár hozzátenném, hogy – mint azt gondolom sokan észrevették – több dalban is a dallamot már másképp énekli, mint ahogy az a lemezen van, de ettől függetlenül ugyan úgy élvezhető a performansz.  A 2011-es Sziget fesztiválos koncerten is ott voltam, de arról az emlékeim sajnos kicsit megkoptak már, így nem tudok összehasonlítást felhozni. Aztán ott van még Richie, aki így néhány év elteltével már nagyon szépen beilleszkedett a zenekarba. Ő is hozta a szokásos top formáját. Ian Hill az évtizedek óta megszokott nézői jobb hátsó részen műveli brummogását, Scott Travis pedig szolidan, sőt könnyedén játssza a témákat. A kakukktojás itt nyilván Andy Sneap, aki csak március óta, a turné kezdete óta van egy színpadon a bandával. Eleinte, még az amerikai állomásokon a gitárjátékán érezhető volt, hogy a dalok nagyját nemrég tanulta csak meg, és sokhelyütt döcögősen mennek neki a szólók, de mostanra már egész szépen belerázódott a szerepbe, és bár kissé félszegen (ami érthető), de korrekt módon pengeti végig a műsort.

A színpad felépítése egyébként most is az egyszerűségre törekedett. Nincsenek maideni repülők a zenészek felett, se semmi körítés, és showelem. Egyszerű kivetítések, és a zenészek fókuszban. Úgy gondolom, egy lassan 50 éves bandánál ennél nem is kell több.

Közben megy a koncert, sorban követik egymást a jobbnál jobb dalok, és ijesztően gyorsan telik az idő. El is érkeztünk a három tervszerű ráadás-dalhoz (Metal Gods, Breaking The Law, Living After Midnight), melyek előtti rövid szünet kíváncsisággal telt, hogy vajon Glenn Tipton kilép-e a színfalak mögül, vagy sem. Ugyanis aktuális egészségi állapotától függően az elmúlt koncertek közül többön is megjelent ekkor, és eljátszotta a hátralévő dalokat. Jelen állás szerint (júli 27) legutóbb július 5-én Spanyolországban. Sajnos nem lépett elő sehonnan, és mint azt most már tudhatjuk, a Budapestet követő Metal Days fesztiválon sem szerepelt. Reméljük, hogy ez inkább kedvtelenség, vagy egyéb teendők, és nem a Parkinson-kór súlyosbodása. Szóval Glenn nélkül szépen lenyomták a maradék 3 dalt is, majd egy közös meghajlás után meglepően sok pengetőt dobáltak szét – mint az ilyenkor lenni szokott, több is a színpad előtti fotósárokban landolt, amit a biztonsági őrök kedvtől függően vagy felszedegetnek, vagy nem. Az előttem lévő egy rendesebb fazon volt, amit talált, vagy mutattak neki, azt felvette, és ezek közül nagy nyújtózásaimnak köszönhetően egyet nekem adott (köszönöm!). Tehát a harmadik, és remélhetőleg nem utolsó Priest koncertemen végre szereztem egy ereklyét is az emlékek mellé.

Mindent összegezve maga a koncert önmagában eszméletlen jó volt, még így ennyi idősen is kitettek magukért Halfordék, és kihozták magukból a maximumot – ahogy azt minden egyes koncerten teszik, le a kalappal! A körítésről korábban már ejtettem szót, így nem térnék vissza hozzá. Egyetlen dologról nem írtam még, az pedig a közönség. Kisebb-nagyobb koncerteken eddig ahányszor az első sorban, vagy környékén álltam, kivétel nélkül mindig volt valamilyen mértékű tolongás, lökdösődés, és a frontvonal is jellemzően örült hangulatba borult. Most első alkalommal ennek semmi nyoma nem volt. A koncerthez képest kifejezetten nyugodt, higgadt volt még a „pit” is, ahogy az első sor és környéke is. Ebből következik, hogy a Priest dalokban gyakori énekelhetőség, dalolászás is meglehetősen gyenge volt. Emiatt pedig én személyesen is szégyelltem magam. Látszott Halfordon, hogy furcsállja, ahogy a legtöbben nem ordítják önmagukról megfeledkezve a dalszövegeket, csak állnak szerényen, esetleg néhányuk énekel és csápol. Én sem tapasztaltam még ilyen esetet. Magyarázatot se nagyon tudok rá adni.

Végezetül még annyit tennék hozzá, hogy mint az később kiderült, a koncert után kb fél órával az aréna kijáratánál az eszes és türelmes rajongók egy kisebb csoportja összefutott Scottal és Robbal. Bánom, hogy nem jutott ez eszembe… na majd ha lesz legközelebb, akkor nem feledem! Bízom benne, hogy lesz!

 

 

  • VTX

    Fotók: Pásztor Csaba ‘Kieron’
    További képek IDE KATTINTVA