Azt hiszem a Terminator 2-t, amit James Cameron rendezett mindenki ismeri. De mielőtt azt hinnétek, hogy Cameron szarta a spanyolviaszt ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket. Ugyanis 1 évvel a mindenki által ismert Terminator folytatás előtt az egyik „legnagyobb” tésztaföldi míves mesterember (Bruno Mattei) személyében Cameront egy évvel megelőzve készítette el az eposz folytatását. Ennek mi köze az 1984-es klasszikushoz? Elárulom, hogy kurvára semmi. Bruno Mattei remekműve ugyanis egy úgy nevezett rip-off film. A rip-off filmek roppant nagy népszerűségnek örvendtek a 70-es 80-as 90-es években az öreg csizma filmesei között. Ezek a filmek nem voltak mások, mint az akkoriban hatalmas sikernek örvendő főleg amerikai filmek kópiái. Minden nagy amerikai kultuszfilmnek megvan a maga olasz másolata.

Olaszországban komoly divatja van annak, hogy miképpen ékeskedjenek mások tollaival. 1980-ban a Sam Cromwell álnevet használó Ciro Ippolito megirigyelte az Alien sikerét, és a leglogikusabb módon leforgatta, hogy miképpen is képzeli el a második felvonást. A minimál-költségvetésből forgó, ordító következetlenségekkel és ostobaságokkal Alien 2: On Earth jellemzéséhez talán elég, hogy az idegenek itt az emberek nyakából és arcából törnek elő, és míg a cselekmény egy űrállomáson veszi kezdetét, később költségtakarékossági okokból olyan, parádés-eredeti helyszíneken folytatódik, mint egy bowlingterem, vagy út menti kávézók. Ippolitohoz hasonlóan a 2007-ben elhunyt Burno Mattei sem volt szívbajos és előszeretettel nyúlt hozzá sikerfilmekhez. 1989-ben a Terminator II, Terminator 2, Aliens 2, Aliennators és Contaminator címeken is futó Shocking Dark-kal írta be nevét a szakma nagykönyvébe, melynek legfőbb különlegessége, hogy a várakozásokkal rácáfolva inkább Ridley Scott Alien-jének koppintása. Igaz, biztos, ami biztos alapon egy könyörtelen géplény is megkeseríti az útjába állók többnyire igen kurta életét.

Nem tévedek nagyot, ha elpufogtatom azt a közhelyet, hogy ha láttál egy Mattei-filmet, akkor láttad az összeset. Mondom ezt annak ellenére, hogy a magam módján bármikor meg tudnám cáfolni ezt az állítást – azonban az igénytelenség és az olcsóság olyan patinás vonja be Mr. Mattei munkásságát, hogy nagyjából a teljes életműve egyetlen darab koherens szarkupacot alkot. Emberünk kvázi zsenialitása ugyanis abban áll, hogy ezt a hatalmas trágyadombot, amit szaknyelven csak filmográfiának hívunk, szilárdan összetartja a stílusa és az egyénisége. Mert mondjon bárki bármit, abban sosem szenvedett hiányt az öreg.

Mattei pályáját két részre bonthatjuk szét – ami igazából három. Vannak egyszer életművének a Claudio Fragasso nélküli szakaszai (pályája eleje és vége), és vannak a Claudioval közösen eltöltött évek. Munkássága elején szépen és szorgosan járta végig az olasz filmrendezők ranglétráját: annak rendje és módja szerint vágóként és rendezőasszisztensként kezdte a pályát, és ekkor találkozott először Claudio Fragassóval, aki aztán több mint 15 éven keresztül társa és jó barátja volt. Mattei végül a ’70-es évek második felében eljutott oda, hogy saját filmet készíthessen.

Ő és Fragasso már igen korán megtalálták a közös nevezőt, és kellő hatékonysággal tudtak együttműködni. Kezdeti megállapodásuk szerint Mattei volt a filmjeik vágója, míg Fragasso volt a forgatókönyvíró, a rendezői feladatokat pedig közösen látták el – bár azt, hogy mondatom utolsó része mennyire igaz, nem tudni pontosan, mert a stáblistán a rendezői posztokon rendre Bruno Mattei valamelyik álnevét tüntették fel, de a fenti állítást Fragasso megannyi interjúban hangoztatta.

Filmkészítési koncepciójuk az volt, hogy egyszerre két stábot vittek. Az egyiket (a fő stábot) Mattei, míg a másikat Fragasso irányította. Ezzel a módszerrel abszolút maximumra járatták a 24 óra alatt leforgatható jelenetek számát, hiszem a két stáb párhuzamosan 2 filmet forgatott ugyanazokkal a színészekkel. Míg az egyik film nappal forgott, addig a másik éjszaka. Filmkészítési módszereiknek hála hamar a producerek kedvenceivé váltak, ugyanis elképesztően költséghatékonyan tudták “legyártani” a megrendelt hulladékokat. Gyümölcsöző kapcsolatuk hosszú éveken át, egészen a ’90-es évek elejéig tartott. Ezen közös munkásságuk egyik utolsó fénylő gyémántja az 1990-es Terminator 2. Igen, ez az a film, amiben nincs benne Schwarzenegger.

És akkor most jöhet a kérdés, hogy mi a jó franc köze van Mattei ámokfutásának James Cameron 1984-es filmjéhez. Válaszoljak? Semmi! Na jó, annál azért egy kicsit több, de nem sokkal. A bolygó neve: Halállal viszont már annál több hasonlóságot vélhet felfedezni a celluloidklasszikusokban jártas néző.

A film egy erőműszerűségben játszódik (megmondom őszintén, már kurvára nem emlékszem rá pontosan, mert az agysejtjeim biztonsági okokból az információk egy részét törölték), ahova egy csapat katona a Tubular Corporation megbízásából azért érkezik, hogy kivizsgáljon egy balesetet. A lelkes kis csoport persze hamar összetűzésbe kerül mindenféle „alien”-szerű lénnyel, és arra is rájönnek, hogy az igazi ellenséget maguk között kell keresniük. A helyszínen ugyanis egy csoport tudós valamilyen mutáns faj kikísérletezésén dolgozott. Az épületben mindenféle nyáladzó lényeg vertek tanyát (á’la Aliens), akik a népesség kiirtásával próbálkoznak. A katonák azonban szembeszállnak a szörnyekkel és megpróbálják likvidálni őket több-kevesebb sikerrel. Ám hamar kiderül, hogy az igazi ellenséget nem is annyira a trutymós szörnyek személyében kell keresni, hanem sokkal inkább a saját társaik között.

A történet fő fonala abszolút ismert, és nem is rejteget nagy meglepetéseket. Ugyanúgy megtaláljuk benne Cameron különleges alakulatának alteregóit, ahogy magát Ripley-t, de még Rebeccát (más néven Newtot) is. Sőt, Fragasso még arra is kényesen ügyelt, hogy ha A bolygó neve: Halálban Ripley és Rebecca neve alliterált, akkor ez itt is így legyen – úgyhogy a film egyik főszereplője a tudós Sarah lett, az általa megtalált és kimentett kislányt pedig Samanthának hívják. És ha ez még mindig nem lenne elég, akkor itt van a gonosz vállalat beépített robotja is, aki a film végén egy időutazást követően átmegy Terminatorba.

Rövidre fogtam a történet ismertetését, ugyanis úgy érzem ennyi bőven elég ahhoz, hogy lássuk magát az alapszituációt. Na de most jön a lényeg. A forgatókönyvet jegyző Claudio Fragasso (aki nem először dolgozott együtt Mattei-el) igyekezett maradandót alkotni, de mivel nem igazán sikerült neki, úgy döntött, 90%-ban leköveti az Aliens forgatókönyvét egy az egyben. Na de, hogy jön ide a Terminator? Ezt is ügyesen beleszőtték a történetbe, ugyanis az Aliens-el ellentétben a két túlélő Sarah és Samantha nem űrhajóval, hanem időgéppel távozik a múltba a gonosz Bishop-Terminator hasonmással egyetemben. A gonosz robot a cég nevében próbálja kinyírni a két túlélőt. Mindezen fordulatos forgatókönyv olyan primitíven lett filmformába öntve, hogy az már fogalom. Ostoba felvételek, megmosolyogtató speciális effektusok (az egyik jelenetben pl a főszereplő saját maga próbálja úgy kinyitni az ajtót, mintha az magától nyílna ki) és mindehhez hozzájön egy olyan zseni víziója, mint Mattei.

A filmet először ’89-ben mutatták be egy franciaországi filmfesztiválon, és utána rendre Terminator 2-ként került forgalmazásba Európában, azonban Amerikában érthető jogi akadályok miatt Shocking Dark címen terjedt el. Akik az olasz úgy nevezett „rip-off” vagy „xerox” mozik igazi világába kívánnak elmerülni, azoknak erősen ajánlott darab: tökéletesen reprezentálja ugyanis azt a gépiesített filmgyártást, amit a digók egész országszerte műveltek a ’60-as évek derekától egészen a ’90-es évek végéig. Az pedig kétségtelen tény, hogy az olasz mozi ezen mélységeinek Bruno Mattei, a világ legtöbb álnevével rendelkező rendezője volt a koronázatlan királya, aki egészen haláláig gyártotta a ’70-es, ’80-as évek stílusát idéző silányságot, vagyis azt, amiben a végletekig hitt. Mert a hit még a szart is képes bearanyozni. Ezen együttes hatások végeredménye ez a film, amit minden filmbuzinak látni kell legalább egyszer, mert amellett, hogy példaértékű még roppant szórakoztató is.